Az érzés

Összevissza kavarognak a gondolataim, úgyhogy nem biztos, hogy egyáltalán értelmesen le tudom írni mindazt az érzést, ami ma ismét megrohant. És nem kell rosszra gondolni, ez a lehető legjobb érzés, amit érezhetek, de egyszerre a legfurcsább is. Persze a legváratlanabb helyzetek hozzák ki. Egy illat, egy film pár jelenete, egy zene, talán egy személy, egy érintés. Ma, sőt még mennyire hogy ma! Éjfél után befejeztem egy filmet (szóval mondhatjuk, hogy már a napom ezzel kezdődött), amit korábban elkezdtem nézni. Az első pillanattól kezdve összeszorult a gyomrom az izgalomtól. Nem tudom másnak nevezni, mint izgalomnak, holott tudom, hogy ez nem az. Még csak nem is szenvedély valami iránt, egyszerűen csak egy érzés, ami felbolygatja a közérzetemet, az érzékeimet, hatással van minden gondolatomra. Igazság szerint imádok rajta gondolkodni. Szóval aztán a reggeli film még csak hozzájárult ehhez, és nem ez volt az utolsó ilyen benyomás erre a napra. Az igazira számítanom kellett volna. Egy személy. És ez az egész hozza ki belőlem a legjobban. Az illat amit maga után hagy. Túl komplex az ő személye, hogy ezt elmagyarázzam. Vagy megmagyarázzam magamnak. Ő egyszerűen ő. És most nem róla akarok beszélni, csak az érzésről. Az az összetettség, amivel ki tudja váltani belőlem azt a jóleső gyomorszorító érzést. Az arca egy színészé, az illata azé az emberé, akit a legjobban szeretek. Illetve ez az az illat, ahogy én korábban megismertem Őt, és minden jó emlék, érzés ehhez az illathoz kapcsolódik. Szóval az elsőről elég erőteljes az összkép. Bele sem merek gondolni, hogy az érintése mit váltana ki...Félre értések elkerülése végett, semmi negatívat vagy rosszat nem kell mögé gondolni. Nem képes a gondolataimat, képzeletemet vad irányokba terelni, csak az érzékeimet meglepni és egy kicsit becsapni is. Ez azért valahol mámorítóan jó érzés, ilyenkor mindig Vele akarok lenni, akit a legjobban szeretek. Megölelni és újra magamba szívni az illatot, most a igazi, eredeti személytől. Ez az érzés mindig is Hozzá fog kötődni.

Mit írhatnék még? Talán azt, hogy ez nem a szabályozandó érzések, vagy viselkedések közé tartozik. Emiatt nem kell összeszorított fogakkal, türelemmel lenni legközelebb, nem kell átgondoltabban cselekedni, elragadtatni magam. Egyszerűen csak magamba kell szívni és hagyni, hogy becsapja az érzéseimet. Ettől az egész napom képes megváltozni. Ma ugyan leblokkoltam, de ez soha nem volt így eddig. Bevallom ma jöttem rá, hogy mit jelent ez nekem és mit érzek igazán. Szeretnék még sokáig a hatása alatt maradni, még ha tudom is, hogy ez az egész csak káprázat, és szemfényvesztés... köze nem lehet a valódi érintéshez... érzéshez.... csak utánzat... jóleső utánzat...  

Hogyan kell túlélni a hétfőt?

Jelen esetben, ha a hétfő a legborzasztóbb nap. De olyan rendesen utálós. Azt is meg tudom mondani miért, mert olyan órám van, amin egyszerűen nem bírom elviselni a tanárt.
Eddig azt hittem türelmes ember vagyok. De most rá kellett jönnöm, hogy nem. A fejemhez vágták ma, hogy "mert maga mindig mindent jobban tud, mindenhez van kifogása". Az önérzetem persze megszólalt. Mert vannak túlzások ebben a mondatban, ezt mindenki más is tudta. Viszont abban biztos vagyok, hogy ez nem maradhat átgondolatlanul. Szóval eljutottam odáig, hogy nincs ehhez türelmem. Holott pont ma reggel bizonyítottam be magamnak, hogy lehet ezt másképp is. Hozzáállás. Ez az, amin az elsőkörben változtatnom kell. Gyakorlás. Ez a másik. De az első számú dolog a legnehezebb lesz, és lehet, hogy majd számolnom kell a napokat, mert elveszítem a türelmet, ami ahhoz kell, hogy megtartsam a hozzáállást.
Ma kicsit úgy éreztem, hogy lázadok. Lázadok a módszer ellen, amivel megpróbálnak megtörni. És sajnos be kell látnom, hogy ez ellen kell valamit tennem. Mert meg lehet hunyászkodni, hagyni, hogy uralkodjanak fölöttünk. És lehet tűrni. El lehet tűrni mindent. Tulajdonképpen mindkét esetben elérjük a célt. A harmadik esetet, amikor harcolunk <fight> , azt nem tekintem választható lehetőségnek, de csak ebben a speciális esetben, mert akkor biztos a kudarc. Elvégre a sorsot azért nem hívom ki magam ellen, ebben az évben végezni szeretnék, csak csendben küzdök. Viszont abban, ha eltűröm a dolgokat, abban van egy kis harc, persze jórészt magammal szemben.
Úgyhogy most szépen összeszorított fogakkal indulok majd neki a heteknek. Elismerem, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni, de formailag máshogy is lehet. Azt hiszem, ez nem azt jelenti majd, hogy feladtam. De rá kell jönnöm, hogy ne az eszköz ellen harcoljak. A célért, aminek az eléréséhez a nem kívánt eszköz is tartozik. Na azért kell harcolni. És itt jön képbe a türelem. Csak okosan és megfontoltan szabad nekifutni. Vissza kell fognom magam. Szépen hallgatni, eltűrni mindent, amivel be akarnak törni és csendben mosolyogni, hogy "szép próbálkozás". Aztán eltelik ez az év és huzamosabb ideig, talán örökre elbúcsúzhatok attól, ami ellen most szívesen lázadnék. Az idő. A türelemhez bizony idő kell, mert aki türelmes az tud várni. Várni és tűrni. És csendben tenni kell a kötelességünket.

Kicsit nagy ugrás tudom, de azért az élet meghazudtolja magát. A napom zárása már pozitív. Minden ami ez után történt pozitív. Egy komoly beszélgetés, és egy koncert.
Azt hiszem azzal mindent elmondtam hogy The King's Singers. Köszönet érte a másik tanáromnak, aki elhívott, mert nem tudom hogy lesz-e még valaha ilyen lehetőségem. Ez az a lehetőség, amiről tudja az ember, hogy egyszeri és megismételhetetlen. El kell fogadni, ha szívesen adják. Ilyen a sors. És ezt szeretem az életben (: Mert ez bizony keményen a véletlen fogalmát kerülgeti, de erről egyszer, máskor, máshol, máshogy.....

Hiányzik?

Ha azt mondanám, hogy hiányzik Itali, akkor azt valószínűleg nem tudnám átérezni. Legalábbis alapvetően nem. És ez fura, hiszen nagyon sokáig igenis ő jelentett mindent, ami motivált. Vagy mindent amibe kapaszkodhattam. Kicsit hülyén érzem magam, hogy ki kell mondanom, mostmár nem így van. Aztán ott vannak a különleges esetek, amikor mégis így van. Nem tudom mi az igazság, de azt igen, hogy közel minden nap gondolok rá, és azt is tudom, minden egyes pillanatban hatással van az életemre. Attól, hogy gondolok rá, nem kezd el őrülten hiányozni, csak éppen annyira, hogy tudjam, igenis valóságos, amit valaha éreztem. És a jó hír mellé. Még mindig érzem. Tegnap véletlenül majdnem találkoztunk, bár igazából mégsem. A lényeg, hogy beszéltem vele telefonon. Nem volt több az egész két percnél, de ahogy letettem a telefont, megjelent bennem az üresség és a megborzongattató érzés, hogy mennyi energiával töltött fel az a pár mondat, amikor hallottam a hangját. Hatással van rám. Megnyugtat. És olyan közeli lesz megint.

Aztán visszasüllyedek az életembe, amiben még vannak néhányan, akikkel jelenleg nagyon sokat foglalkozok, vagy foglalkoztat a személyiségük. Nem, inkább a barátságuk. És örömmel fedezem fel, hogy más is képes ugyanennyi energiával feltölteni, csak egészen más formában. Ez csak egyet jelenthet, hogy ha nő majd köztünk a távoság.... akkor is ugyanaz marad számomra. Ahogy Itali is ugyanaz maradt nekem, csak az élet változtat. De nem eléggé ahhoz, hogy a távolság gondot okozzon. A távolság meg is nyugtathat.

Hogy a távolság ellenére, minden rendben marad. Minden. És ezt az ismerős érzést soha nem fogom elfelejteni... mert erről ismerem meg azokat az embereket, akik megérdemlik, hogy egész életemet végigkísérjék. Mert rájuk bármikor számíthatok majd....

LIVE YOUR LIFE

Calsia - Álomföld tündéi - Viol

Mostmár biztos, hogy eltévedtem. Sophie nem fog megtalálni, és hogy én megtaláljam őt? Na az meg egyenesen lehetetlen. Ami biztos, hogy nem lehetek messze (legalábbis nagyon nem) az úticélunktól. Nem mintha tudnám hogy néz ki Soluna, vagy maga a Vyster völgy, de ha jól tartottam az irányt (márpedig jó irányba indultam el) akkor már Álomföldön vagyok.

- Ti Nmad! - nem hiszem el. Pedig ott volt előttem a térkép. Csak el kellett volna tennem, nem volt jó a megérzésem.

Hát ennyi. Itt állok a semmi közepén. Az erdő közepén, mertugye az erdő azért már nem semmi. Na jó, megyek még egy kicsit, és akkor majd eldöntöm mi lesz, hátha mégis megtalál Sophie.

De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nincs ekkora szerencsém.

Mikor meghallottam a szárnyak suhogását, megörültem és eszeveszetten rohanni kezdtem az akkor már tisztán előttem kirajzolódó tisztás felé. Csakhogy a szárnyak ezúttal egy másik sárkányhoz tartoztak. Amint megláttam megtorpantam.

Rájöttem, hogy nem volt éppen megfontolt döntés, amit az előbb csináltam. Főleg nem ezzel a végkifejlettel.

A vörös sárkány is észlelte a jelenlétemet, leginkább mert elég feltűnően rohantam ki a tisztásra. Egy pillanatra megtorpant a levegőben, majd egy rikoltással becsapódott a fák közé és hatalmas puffanással földetért. Megremegett alattam a talaj.

- Mit keresel a földünkön? - Kérdezte a régi nyelven egy nem éppen nyugodt, leginkább dühösnek tűnő hang. Ekkor vettem észre, hogy a sarkánynak gondolója is van. 

Első pillantásra rémisztőnek hatott, de hamar rájöttem, hogy nem lehet félnivalóm. Tünde volt. Éreztem benne a tekintélyt, de nem az erőszakosságot. Viszont betolakodóként tekintett rám.

Arra is rájöttem miért volt olyan fura a hangja. Mert nem felnőtt volt.. és ráadásul lány. Vörös inget viselt, de pontosan olyan színe volt mint a sárkányának. A kicsit gyűrött ing pontosan illet hozzá, kicsit kreolos barna bőréhez. A bal kezén csak később vettem észre a keskeny ezüstösen fénylő gyűrűt. A csuklójára, feketére, és vörösre színezett széles bőrpánt feszült, másik kezén szintén körbefonta valami a karját. Haja szőke volt, rasztacsomóban kötötte a tarkójára, egy két tincs kivételével, amiken egy-egy faragott gyöngy is lógott. Fekete bőrből készült sarut és szoros nadrágot viselt. Ez ellentétben állt a laza ingjével szemben. Mégis, ahogy végignéztem rajta, olyan magabiztosságot és vadságot tükrözött, hogy nem bírtam megszólalni. Biztosra vettem, hogy semmivel sem kevésbé felnőtt, mint a többiek. Sőt, valamiért olyan benyomást keltett a kiállása, hogy igenis adnak a szavára.

Körülbelül öt perc után jöttem rá, hogy még mindig csak bámulom. Éreztem az elbizonytalanodást az érzéseiben és vágott egy fintort szerénységből aztán újra feltette a kérdést, kevésbé éles, mégis magabiztos hangon.

- Én...öhm... - Végre ki bírtam nyögni valamit, de igazán nehezemre esett folytatni.

- Én csak... Sophie-val... - mutogattam szerencsétlenül magam mögé. - Eltévedtem... és.. öhm... itt..

- Elég! - ordított rám. - Fejezd be ezt a marhaságot! Már nem érdekel hogy kerültél ide! Ide csak az Őrzők tehetik be a lábukat! Nyitsd ki a szádat, ha kérdezek valamit! 

Erre a nagyképűségre elöntötte az agyamat a méreg. Hogy képzeli, hogy így beszél velem? Igenis az Őrzők közé tartozom... legalábbis közéjük fogok tartozni.

- Mégis mit gondolsz hogy kerültem ide, ha nem vagyok Őrző!! - kiabáltam vissza, kezeimet ökölbe szorítottam. - Attól még mert te nem ismersz, igenis közéjük tartozom! Őszintén sajnálom, hogy még annyira zöldfülű vagyok, hogy ez alatt az egy hét alatt nem ismertem ki Calsiát! De ha most azonnal beleégeted az agyamba a virtuális térképét akkor biztos eltalálok oda, ahova indultunk Sophieval! Akkor aztán egy perccel sem kell többet foglalkoznod velem!

Egy pillanatra meghökkentette a kirohanásom, aztán láttam, ahogy végigfuttatja a szemét a kezemen és a tekintete megáll a delfines gyűrűn. Aztán tanácstalanul rámnézett. Ugyan, az érzelmei nem tükrözték, biztos vagyok benne, hogy meglepődött, hogy van, aki szembe mer szállni vele. 

- Sophie? - kérdezett vissza.

- Igen... - vettem vissza kicsit - Talán ismered?

- Egy kevéssé.. - vetette oda, majd témát váltott. - Hova tartottatok?

- Soluna...?

- Akkor gyere. Ülj fel. - fordította be a sárkányát. - Én kiskoromtól kezdve jól tájékozódom. - jegyezte meg még gúnyosan.

Mikor közelebb értem, kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felszállni, és közben megkérdezte, hogy hívnak.

- Claire.

- Áhh... a Csodalány? Remélem legalább annyira vagy szívós, mint amilyennek mondanak. - nem nagyon értettem miről beszél, és egyáltalán honnan hallotta a nevemet, vagy csak összekever valakivel? Elég értelmesen nézhettem rá, mert még hozzátette:

- Nem ajánlom hogy repülés közben ficeregj, vagy úgy gondold, ez egy jó alkalom sárkányt szerezni, mert garantálom, hogy Yzarc abban a percben elintéz, amint csak gondolsz ilyesmire.

- Csak szeretnéd. - fintorogtam.

Nem volt különösebben szokatlan érzés, ahogy felszálltunk, Elsie már megismertetett az érzéssel. Viszont rá kellett jönnöm, hogy tényleg roppant közel voltam már.

Nem hiszem hogy öt percnél tovább repültünk volna. Egyszerűen leereszkedtünk a völgybe és ott landoltunk a legelső hatalmas koronájú fában.

Egy óriási, mondhatni "leszállópálya" volt az ágak között. Onnan csigalépcső vezetett le a fa aljához. Magából a fából kinövő ágak alkották. Miközben mentünk lefelé, nem volt sok időm bámészkodni, mert nem akartam lemaradni a tünde után, aki szinte rohant lefelé. Ahogy leértünk, vagy egy tucatnyi szem szegeződött rám. Megtorpantam. Nem éppen ilyen belépőre számítottam, mikor Sophieval elindultunk. 

A tünde bejelentette hogy hívnak, majd kissé elhúzott szájjal azt mondta fogadjanak szeretettel.

A feszültség csak akkor oldódott, amikor egy fiatalabb tünde lépett oda hozzám. Mélykék-fekete haja megcsillant a fényben. 

- Asya vagyok. - üdvözölt és kezét a szájához érintette, majd a vállától végigsimította a karját a kézfejéig és nyitott tenyerét felém nyújtva lehajtotta a fejét. 

Emlékeztem a mozdulatra, Sophie megtanította.

- Claire - mondtam a nevem és utána ismételtem a mozdulatot kezeimet az ő tenyerére téve.

Elmosolyodott.

- Csak nem tanított már valaki? - kérdezte mosolyogva.

- De, Sophie. - mosolyogtam vissza. 

- Á , Sophie. Vele kellett volna eljönnöd.

- Igen, de... - akadtam meg. - Eltévedtem és talákoztam....

Kétségbeesetten (és ráeszmélve, hogy meg sem kérdeztem hogy hívják) néztem a szőke tündére.

Ő egy pillanatra bevetette a jól ismert fintort, majd mielőtt odaért volna a többi tünde üdvözölni engem, odavetette:

- Viol.

Sok vigyorgó gyilkos :) :) :)

Mi kell ahhoz, hogy igazán teljes legyen a nyár?

- Egy vidám csapat (az egyszerűség kedvéért 7 ember, mint a 7 mesterlövész)

- Egy közös 7vége

- És pár közös program

És hogy hogyan kell igazán jól csinálni?

- Csinálj magadból hülyét, legalább naponta egyszer (emberenként beszorozva, minden napra jut 7 dolog, amin jót nevethetsz, esetünkben ezt még meglehet szorozni 2-vel és már viszonylag reális képet kapunk)

- Kevés alvással (hogy amit egyébként magabiztosan mondatba foglalsz garantáltan elrontsd és ismét a nevetésé a főszerep)

- Egy keratív városnézéssel (hogy botladozhass a macskaköveken, miután lemostad a kezedről a virtuális vért, és sok teória után rájöjj, hogy igazán kreatív, ha szobornak álcázod az áldozatokat :D )

- Egy kis eltévedéssel (hogy a többiek se ússzák meg a kőlavinát és a tanösvényt, hangsúlyozom TANÖSVÉNYT)

- Egy kabalával (mert Chewbacca mindenhol ott van, élőlény is és tárgy is, főleg a megzavarás kedvéért mindenhez köze van ami a 7végén történik)

- Hogy valamivel helyettesítsd az alvást, egy kis kártyajáték, egy kis activity sajátos módon (mert olyan szavak mint:

orosz rulett,
(viasz nevének előtagja: Pál, ja nem) hulla,
répatorta,
cowboy,
tanösvény, (amin, a melléklelt ábra szerint csak kőlavinát lehet elindítani)
állatkínzás, (lásd: nem fogsz te pillangó szállni...)
csoportkép, (alias tömegfotó vagy tömeges vizuális lenyomat)
slusszkulcs, (ha nincs nálad zsupszkulcs)
éneklés a zuhany alatt, (no comment :) :) úgyis mindenki tudja mit jelent)
anyád című szado-mazo játék (no comment :) :) úgysem tudja senki más mit jelent)
vízforgó,
tejeskávé, 
(6) faszt 9, 
túlröhögés, (az az állapot, amikor nem bírod kimozdítani az arcod egy bizonyos helyzetből és mindeközben folyik a könnyed)
taccsparti, (félreolvasva: traccsparti, nem számít hogy direkt hiányzik az R.)
fantomfájdalom,
térdreflex, (nem összekeverendő a fantomfájdalommal, mert ha előrehaladott sclerosis multiplex, akkor nem működik a térdreflex)
kristálykoponya,
másoló, 
Ginny, (nem, nem a HP egyik szereplője, hanem napszemüveg :) )
játékszabály,
vándorhajlam, (fugue state, csak hogy ne magyarul jusson eszébe az embernek)
matricagyűjtőalbum, (olyan amit a Penny-ben lehet kapni)
és szabadesés, nem maradhatnak ki az életedből)

Mindez azért, hogy garantáltan ébren maradj, és dupla szinttel emeld a hangulatot.

Ami javasolt:

- Készülj fel sok gyümölccsel és zöldséggel, (teljesen egyedül, segítség és telefonos segítség nélkül beszerezve a piacon) de leginkább hozz magaddal önvédelmi fegyverként tököt, és krumplit (sok krumplit) hogy amikor már egy csomag krumpli elfogyott még mindig legyen KRUMPLI,  amit KRUMPLIVAL megehetsz. :)

- Legalább egy hétig kérj meg valakit hogy nevettessen, és az arcizmaid felkészüljenek, ha a túlröhögés megtámadná a szervezeted.

- Nyugtasd meg a szüleidet, hogy biztonságban leszel, de ha mégsem, óvónéni vigyáz rád.

- Továbbá gyakorold, hogy lehet éjjelilepkéket és egyéb élőlényeket úgy megfogni, hogy még véletlenül se érj hozzá a falhoz, és ha sikerült, és gyakorlott vagy, biztos, hogy hajnali 3-kor is menni fog.

- Kávé legyen nálad, lehetőleg minnél nagyobb mennyiségben, hogy akkor is hasson, amikor már a többiek bealszanak, illetve tudj egy kis sajtot kérni a boltban anélkül, hogy furcsán néznének rád.

- Hálózsák (leginkább azért, hogy még mielőtt belebújnál elaludj a fotelben, illetve ha kihúztad az ágyat, akkor is lehessen aludni a földön :) )

- Tanulj meg tündéül olvasni, hogy ne kelljen 3x elolvasnod azt az egy szót hogy EGY, EGY, EGY.

- Tanuld meg, hogyan kell rambaldi jelet mutogatni a kezeiddel, hogy a magasból is egyértelmű legyen, ha valaki fényképez.
- Vigyél magaddal buborékfújót, egyrészt hogy ne kelljen rájönnöd, hogy mindenhol máshol olcsóbb mint ahol te vetted, másrészt hogy később bejelölhesd a képen: Bokor (alias Pityu) és Buborék :)

Rameau: Himnusz az éjhez

A mai napnak úgy futottam neki, hogy ez az egyik, amit túl kell élni a héten... és ha lehet előre dolgozni a hétre, akkor azt nagyrészt ma kell...

Az első megpróbáltatás furcsa érzéseket keltett bennem, de végülis csak teljesítendő feladat volt, vagy felfoghatjuk vizsgaként is. Szokás szerint az idő lassan de biztosan halad a 4 óra felé, és mire ott álltam hogy 4: 04, akkor azt mondtam miért nem kezdjük már. 
A próbán kivert a víz, jéghideg lett a kezem és nem tudtam fázok-e vagy melegem van. Zongorázásnál ilyen esetben szokott totál remegésbe fogni a kezem és szétcsúszni az ujjaim. Most viszont nem zongorázni kell...
Tulajdonképpen nem is izgultam. Teljes lelki nyugalommal várakoztam és talán már a kezem sem volt olyan fagyos mint délután. 
Amint kiálltunk, éneklés közben éreztem, hogy azért valami nem stimmel, de ha énekelni kell sosincs baj :)
És csak haladtunk előre...
Végérvényben voltak apróbb hibák, de a folyamat nem állhat meg semmiségek miatt, ígyhát eljutottunk odáig, hogy én álltam a kórus előtt egyes egyedül. 
Valahogy nem segített, hogy mögöttem ül mindenki és nem is látom őket. Mikor elővettem a hangvillámat, éreztem hogy a kezem megint egyenes úton halad a remegés felé. De miért? Mikor teljes nyugalom uralkodik az agyamban? Miért nem úgy reagál a testem, ahogy én azt várnám?
Úgyhogy mikor felemeltem a kezem a sok minden mellett még arra is összpontosítanom kell, hogy ne lássák.. remeg a kezem.... Volt akién láttam... a többiekén nem figyeltem, de nem voltak nyugodtak ők sem...
Én az vagyok, és mégis...
Na mindegy, menjünk tovább... 
Felemelem a kezem..... és egy határozott mozdulatot téve megragadom az erőt, és megkísérlem irányítani a hangok kavargását.... és sikerül.... és a remegést kontrollálom, nem szűnik meg, de miatta egyre határozottabban intek és megyek előre és mindent én uralok... minden hangot.
Hiába próbáltuk el előtte már rengetegszer, most volt az igazi.... most volt olyan, amilyennek én szerettem volna, hogy megszólaljon...
Halványan észlelem csak a tapsot a hátam mögött, mert újabb hangot kell adnom és beleugrok a második műbe... dinamikusabb.. sokkal.. Gyorsabb és lendületesebb kórusmű ez, s úgy érzem a gyors mozdulatokkal a remegés is elmúlik. Egy apró hiba, de a pillanatnál is gyorsabban korrigálok. Nem vette észre senki. Szinte még én sem. A ritmus pedig csak húz, húz előre és amikor megszólalnak az utolsó hangok már biztos vagyok benne, hogy ez több volt mint hittem. Sokkal több mindent tartottam a kezemben, mint amiről tudtam... Valami hatalom... erő, ami húz... Vagy talán én adom, belőlem származik. De igazán azt akarom hinni, hogy nem az enyém... én csak megragadom és uralom, irányítom egy kis ideig.....
Hogy ezt hogy látták mások? Nem láttak a remegésből semmit... a hibából semmit.... és a tanárnő... nem tudott mondani hibát.. az első "nagyon meghittre sikerült" és a második "nagyon jó feszes volt".
Egyszóval... dícséret...
Másszóval.... a legjobb érzés...

Érzés

Hogyan? Hogy magyarázzam meg azt, amit még magamnak sem tudok? Amiről én sem tudom, hogyan működik, vagy hogy éppen miért?

De számít az hogy miért? Számít, hogy miért érzem azt amit? Hogy miért szeretem azt, akit? Rejtély.... misztikum... vagy csak egyszerű titok. 

Belülről mar az érzés, és minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok, amikor meg akarom fejteni, nem tudom. Agyalok rajta, de semmivel sem jutok előrébb. És tudom hogy újra szembe állítanak a kérdéssel miért....

Egyszerűen csak érzem. És tudom, mit érzek... akárhányszor kérdőjelez meg valaki, én TUDOM mit érzek. Persze, persze nincs tapasztalatom meg minden, de..... valljuk be, hányszor éreztem ezt az életben? Sokszor... de mindegyik más volt és erre csak most kezdek rájönni.... 

Na neeeem... nem ráérezni, túl könnyű lenne az élet ha csak ránéznék egy emberre és tudnám, milyen helyet foglal el az életemben. Visszatekintve..... már sokmindenkiről tudom. Így vagy úgy de kiderült számomra. Néha megkérdőjeleztem a türelmem, az érzésem. De már nem egyszer egy idő (nagyjából 1 év) után kényelmetlenül éreztem magam. Egyre rosszabb és rosszabb lett. És nem tudom hogyan helyes ilyenkor viselkedni, de le kéne küzdenem az ellenszenvem. Egyszerűen és attól tartok túl határozottan kezdtem elutasítani és kerülni, mert nem esett jól beszélgetni, vagy egyáltalán hallani a hangját ezeknek az embereknek. Nem esett jól a jelenléte. De tényleg sokkal óvatosabban kéne bánnom ezzel a visszautasításal. Azt hiszem tudok olyan emberről aki megtette felém és most hálás vagyok Neki. Mert ő az egyik, akiről (bár valószínűleg az elejétől kezdve) éreztem, hogy Neki van helye az életemben, méghozzá nem is akármilyen. Igaz, persze.... mint már mondtam sokszor éreztem... és utólag nem tudom megmondani mi volt más azoknál, akiket elutasítottam és valljuk be önhatalmúlag száműztem. Nem hiszem hogy én voltam az az ember, akihez ragaszkodniuk kell. 

Persze nem ártana, ha megtanulnám kezelni ezeket az érzéseket, mert elég sokmindentől szabadíthatnak meg azért....mindentől, amiben nem érzem magam jól. Hát legalább 2 újabb embert csatoltam az elutasítottak listájához. 1, vagy 2 ember áll azon a ponton, hogy vagy örökké tartjuk a kapcsolatot, vagy természetesen (!) kopik el a kapcsolat. De ez a jövő zenéje és ez a pont az amit viszont nem én határozok meg, és nem is akarom meghatározni. Közel vannak de érzem hogy nem feltétlenül örökké. Azonban amíg vannak, addig örülni fogok nekik....

Plusz 3 embert adhatok az örökre listához... ebben egyre biztosabb vagyok. Illetve most konkrétan kettőre gondolok a 3 ból... szóval mivel nem ismerem a jövőt, azt mondanám, hogy maradnak :) úgy érzem maradnak. 

Eddig lehetett követni az okfejtésemet? :)

Akinek sikerült most kérdezheti... és mi van azzal az eggyel a 3 közül?

Ő? Hát Ő... Róla.... 

Vele kapcsolatban gondolkodok sokat. És nem azért mert bizonytalan vagyok... még mielőtt...

Hanem azért mert a lehető legBIZTOSABB vagyok Benne. És ennek... ennek viszont igenis, nagyonis tudni szeretném az okát. Egy életet fogok Vele leélni, és tudni akarom, mi az a lelke mélyén, ami sosem ereszt engem. Huhh, hát ez úgy hangzott mintha nem is tudom, börtönbe kerültem volna általa. DE nem. Inkább szabadabbnak érzem magam. Ez azt jelenti hogy megtaláltam az élet egyik értelmét számomra? <----ez eddig eszembe sem jutott.... de tényleg.... 

Szóval tudni akarom mik az érzésem forrásai. Meg szeretném magyarázni, meg egyébként is. Jó ezen gondolkodni. Néha eszembe jut, hogy biztos akarom én ezt egész életemen keresztül? És megy tovább a gondolat... mi az az EZ? Tudom és mégsem... 

De mindig arra jutok, hogy nem tudom elképzelni az életemet EZ nélkül. EZ kell az életembe...

És Ő kell.... az éltembe... és talán én is az Övébe...

Egymásban kell élnünk, (jól értettétek, nem egymással, vagy egymásért) ismernem kell ezt az érzést. És ha valaki, akkor én képes vagyok megérteni is.... 

És Őt is. Mert szeretem és nem olyan elvakultan ahogy néhányan gondolják, hanem úgy ahogyan valójában szeretni kell. Mélyen és önzetlenül. És akadálytalanul. 

Nem létezhet az életben olyan akadály, ami ezt a szeretetet meggátolhatná. Talán bolond vagyok, de most úgy érzem, ettől lesz az életem olyan, amilyen.... olyan boldog, amilyen boldog valaha lehetek..... és mindig leszek. Vele.