Hogyan kell túlélni a hétfőt?

Jelen esetben, ha a hétfő a legborzasztóbb nap. De olyan rendesen utálós. Azt is meg tudom mondani miért, mert olyan órám van, amin egyszerűen nem bírom elviselni a tanárt.
Eddig azt hittem türelmes ember vagyok. De most rá kellett jönnöm, hogy nem. A fejemhez vágták ma, hogy "mert maga mindig mindent jobban tud, mindenhez van kifogása". Az önérzetem persze megszólalt. Mert vannak túlzások ebben a mondatban, ezt mindenki más is tudta. Viszont abban biztos vagyok, hogy ez nem maradhat átgondolatlanul. Szóval eljutottam odáig, hogy nincs ehhez türelmem. Holott pont ma reggel bizonyítottam be magamnak, hogy lehet ezt másképp is. Hozzáállás. Ez az, amin az elsőkörben változtatnom kell. Gyakorlás. Ez a másik. De az első számú dolog a legnehezebb lesz, és lehet, hogy majd számolnom kell a napokat, mert elveszítem a türelmet, ami ahhoz kell, hogy megtartsam a hozzáállást.
Ma kicsit úgy éreztem, hogy lázadok. Lázadok a módszer ellen, amivel megpróbálnak megtörni. És sajnos be kell látnom, hogy ez ellen kell valamit tennem. Mert meg lehet hunyászkodni, hagyni, hogy uralkodjanak fölöttünk. És lehet tűrni. El lehet tűrni mindent. Tulajdonképpen mindkét esetben elérjük a célt. A harmadik esetet, amikor harcolunk <fight> , azt nem tekintem választható lehetőségnek, de csak ebben a speciális esetben, mert akkor biztos a kudarc. Elvégre a sorsot azért nem hívom ki magam ellen, ebben az évben végezni szeretnék, csak csendben küzdök. Viszont abban, ha eltűröm a dolgokat, abban van egy kis harc, persze jórészt magammal szemben.
Úgyhogy most szépen összeszorított fogakkal indulok majd neki a heteknek. Elismerem, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni, de formailag máshogy is lehet. Azt hiszem, ez nem azt jelenti majd, hogy feladtam. De rá kell jönnöm, hogy ne az eszköz ellen harcoljak. A célért, aminek az eléréséhez a nem kívánt eszköz is tartozik. Na azért kell harcolni. És itt jön képbe a türelem. Csak okosan és megfontoltan szabad nekifutni. Vissza kell fognom magam. Szépen hallgatni, eltűrni mindent, amivel be akarnak törni és csendben mosolyogni, hogy "szép próbálkozás". Aztán eltelik ez az év és huzamosabb ideig, talán örökre elbúcsúzhatok attól, ami ellen most szívesen lázadnék. Az idő. A türelemhez bizony idő kell, mert aki türelmes az tud várni. Várni és tűrni. És csendben tenni kell a kötelességünket.

Kicsit nagy ugrás tudom, de azért az élet meghazudtolja magát. A napom zárása már pozitív. Minden ami ez után történt pozitív. Egy komoly beszélgetés, és egy koncert.
Azt hiszem azzal mindent elmondtam hogy The King's Singers. Köszönet érte a másik tanáromnak, aki elhívott, mert nem tudom hogy lesz-e még valaha ilyen lehetőségem. Ez az a lehetőség, amiről tudja az ember, hogy egyszeri és megismételhetetlen. El kell fogadni, ha szívesen adják. Ilyen a sors. És ezt szeretem az életben (: Mert ez bizony keményen a véletlen fogalmát kerülgeti, de erről egyszer, máskor, máshol, máshogy.....

Hiányzik?

Ha azt mondanám, hogy hiányzik Itali, akkor azt valószínűleg nem tudnám átérezni. Legalábbis alapvetően nem. És ez fura, hiszen nagyon sokáig igenis ő jelentett mindent, ami motivált. Vagy mindent amibe kapaszkodhattam. Kicsit hülyén érzem magam, hogy ki kell mondanom, mostmár nem így van. Aztán ott vannak a különleges esetek, amikor mégis így van. Nem tudom mi az igazság, de azt igen, hogy közel minden nap gondolok rá, és azt is tudom, minden egyes pillanatban hatással van az életemre. Attól, hogy gondolok rá, nem kezd el őrülten hiányozni, csak éppen annyira, hogy tudjam, igenis valóságos, amit valaha éreztem. És a jó hír mellé. Még mindig érzem. Tegnap véletlenül majdnem találkoztunk, bár igazából mégsem. A lényeg, hogy beszéltem vele telefonon. Nem volt több az egész két percnél, de ahogy letettem a telefont, megjelent bennem az üresség és a megborzongattató érzés, hogy mennyi energiával töltött fel az a pár mondat, amikor hallottam a hangját. Hatással van rám. Megnyugtat. És olyan közeli lesz megint.

Aztán visszasüllyedek az életembe, amiben még vannak néhányan, akikkel jelenleg nagyon sokat foglalkozok, vagy foglalkoztat a személyiségük. Nem, inkább a barátságuk. És örömmel fedezem fel, hogy más is képes ugyanennyi energiával feltölteni, csak egészen más formában. Ez csak egyet jelenthet, hogy ha nő majd köztünk a távoság.... akkor is ugyanaz marad számomra. Ahogy Itali is ugyanaz maradt nekem, csak az élet változtat. De nem eléggé ahhoz, hogy a távolság gondot okozzon. A távolság meg is nyugtathat.

Hogy a távolság ellenére, minden rendben marad. Minden. És ezt az ismerős érzést soha nem fogom elfelejteni... mert erről ismerem meg azokat az embereket, akik megérdemlik, hogy egész életemet végigkísérjék. Mert rájuk bármikor számíthatok majd....

LIVE YOUR LIFE

Calsia - Álomföld tündéi - Viol

Mostmár biztos, hogy eltévedtem. Sophie nem fog megtalálni, és hogy én megtaláljam őt? Na az meg egyenesen lehetetlen. Ami biztos, hogy nem lehetek messze (legalábbis nagyon nem) az úticélunktól. Nem mintha tudnám hogy néz ki Soluna, vagy maga a Vyster völgy, de ha jól tartottam az irányt (márpedig jó irányba indultam el) akkor már Álomföldön vagyok.

- Ti Nmad! - nem hiszem el. Pedig ott volt előttem a térkép. Csak el kellett volna tennem, nem volt jó a megérzésem.

Hát ennyi. Itt állok a semmi közepén. Az erdő közepén, mertugye az erdő azért már nem semmi. Na jó, megyek még egy kicsit, és akkor majd eldöntöm mi lesz, hátha mégis megtalál Sophie.

De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nincs ekkora szerencsém.

Mikor meghallottam a szárnyak suhogását, megörültem és eszeveszetten rohanni kezdtem az akkor már tisztán előttem kirajzolódó tisztás felé. Csakhogy a szárnyak ezúttal egy másik sárkányhoz tartoztak. Amint megláttam megtorpantam.

Rájöttem, hogy nem volt éppen megfontolt döntés, amit az előbb csináltam. Főleg nem ezzel a végkifejlettel.

A vörös sárkány is észlelte a jelenlétemet, leginkább mert elég feltűnően rohantam ki a tisztásra. Egy pillanatra megtorpant a levegőben, majd egy rikoltással becsapódott a fák közé és hatalmas puffanással földetért. Megremegett alattam a talaj.

- Mit keresel a földünkön? - Kérdezte a régi nyelven egy nem éppen nyugodt, leginkább dühösnek tűnő hang. Ekkor vettem észre, hogy a sarkánynak gondolója is van. 

Első pillantásra rémisztőnek hatott, de hamar rájöttem, hogy nem lehet félnivalóm. Tünde volt. Éreztem benne a tekintélyt, de nem az erőszakosságot. Viszont betolakodóként tekintett rám.

Arra is rájöttem miért volt olyan fura a hangja. Mert nem felnőtt volt.. és ráadásul lány. Vörös inget viselt, de pontosan olyan színe volt mint a sárkányának. A kicsit gyűrött ing pontosan illet hozzá, kicsit kreolos barna bőréhez. A bal kezén csak később vettem észre a keskeny ezüstösen fénylő gyűrűt. A csuklójára, feketére, és vörösre színezett széles bőrpánt feszült, másik kezén szintén körbefonta valami a karját. Haja szőke volt, rasztacsomóban kötötte a tarkójára, egy két tincs kivételével, amiken egy-egy faragott gyöngy is lógott. Fekete bőrből készült sarut és szoros nadrágot viselt. Ez ellentétben állt a laza ingjével szemben. Mégis, ahogy végignéztem rajta, olyan magabiztosságot és vadságot tükrözött, hogy nem bírtam megszólalni. Biztosra vettem, hogy semmivel sem kevésbé felnőtt, mint a többiek. Sőt, valamiért olyan benyomást keltett a kiállása, hogy igenis adnak a szavára.

Körülbelül öt perc után jöttem rá, hogy még mindig csak bámulom. Éreztem az elbizonytalanodást az érzéseiben és vágott egy fintort szerénységből aztán újra feltette a kérdést, kevésbé éles, mégis magabiztos hangon.

- Én...öhm... - Végre ki bírtam nyögni valamit, de igazán nehezemre esett folytatni.

- Én csak... Sophie-val... - mutogattam szerencsétlenül magam mögé. - Eltévedtem... és.. öhm... itt..

- Elég! - ordított rám. - Fejezd be ezt a marhaságot! Már nem érdekel hogy kerültél ide! Ide csak az Őrzők tehetik be a lábukat! Nyitsd ki a szádat, ha kérdezek valamit! 

Erre a nagyképűségre elöntötte az agyamat a méreg. Hogy képzeli, hogy így beszél velem? Igenis az Őrzők közé tartozom... legalábbis közéjük fogok tartozni.

- Mégis mit gondolsz hogy kerültem ide, ha nem vagyok Őrző!! - kiabáltam vissza, kezeimet ökölbe szorítottam. - Attól még mert te nem ismersz, igenis közéjük tartozom! Őszintén sajnálom, hogy még annyira zöldfülű vagyok, hogy ez alatt az egy hét alatt nem ismertem ki Calsiát! De ha most azonnal beleégeted az agyamba a virtuális térképét akkor biztos eltalálok oda, ahova indultunk Sophieval! Akkor aztán egy perccel sem kell többet foglalkoznod velem!

Egy pillanatra meghökkentette a kirohanásom, aztán láttam, ahogy végigfuttatja a szemét a kezemen és a tekintete megáll a delfines gyűrűn. Aztán tanácstalanul rámnézett. Ugyan, az érzelmei nem tükrözték, biztos vagyok benne, hogy meglepődött, hogy van, aki szembe mer szállni vele. 

- Sophie? - kérdezett vissza.

- Igen... - vettem vissza kicsit - Talán ismered?

- Egy kevéssé.. - vetette oda, majd témát váltott. - Hova tartottatok?

- Soluna...?

- Akkor gyere. Ülj fel. - fordította be a sárkányát. - Én kiskoromtól kezdve jól tájékozódom. - jegyezte meg még gúnyosan.

Mikor közelebb értem, kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felszállni, és közben megkérdezte, hogy hívnak.

- Claire.

- Áhh... a Csodalány? Remélem legalább annyira vagy szívós, mint amilyennek mondanak. - nem nagyon értettem miről beszél, és egyáltalán honnan hallotta a nevemet, vagy csak összekever valakivel? Elég értelmesen nézhettem rá, mert még hozzátette:

- Nem ajánlom hogy repülés közben ficeregj, vagy úgy gondold, ez egy jó alkalom sárkányt szerezni, mert garantálom, hogy Yzarc abban a percben elintéz, amint csak gondolsz ilyesmire.

- Csak szeretnéd. - fintorogtam.

Nem volt különösebben szokatlan érzés, ahogy felszálltunk, Elsie már megismertetett az érzéssel. Viszont rá kellett jönnöm, hogy tényleg roppant közel voltam már.

Nem hiszem hogy öt percnél tovább repültünk volna. Egyszerűen leereszkedtünk a völgybe és ott landoltunk a legelső hatalmas koronájú fában.

Egy óriási, mondhatni "leszállópálya" volt az ágak között. Onnan csigalépcső vezetett le a fa aljához. Magából a fából kinövő ágak alkották. Miközben mentünk lefelé, nem volt sok időm bámészkodni, mert nem akartam lemaradni a tünde után, aki szinte rohant lefelé. Ahogy leértünk, vagy egy tucatnyi szem szegeződött rám. Megtorpantam. Nem éppen ilyen belépőre számítottam, mikor Sophieval elindultunk. 

A tünde bejelentette hogy hívnak, majd kissé elhúzott szájjal azt mondta fogadjanak szeretettel.

A feszültség csak akkor oldódott, amikor egy fiatalabb tünde lépett oda hozzám. Mélykék-fekete haja megcsillant a fényben. 

- Asya vagyok. - üdvözölt és kezét a szájához érintette, majd a vállától végigsimította a karját a kézfejéig és nyitott tenyerét felém nyújtva lehajtotta a fejét. 

Emlékeztem a mozdulatra, Sophie megtanította.

- Claire - mondtam a nevem és utána ismételtem a mozdulatot kezeimet az ő tenyerére téve.

Elmosolyodott.

- Csak nem tanított már valaki? - kérdezte mosolyogva.

- De, Sophie. - mosolyogtam vissza. 

- Á , Sophie. Vele kellett volna eljönnöd.

- Igen, de... - akadtam meg. - Eltévedtem és talákoztam....

Kétségbeesetten (és ráeszmélve, hogy meg sem kérdeztem hogy hívják) néztem a szőke tündére.

Ő egy pillanatra bevetette a jól ismert fintort, majd mielőtt odaért volna a többi tünde üdvözölni engem, odavetette:

- Viol.

Sok vigyorgó gyilkos :) :) :)

Mi kell ahhoz, hogy igazán teljes legyen a nyár?

- Egy vidám csapat (az egyszerűség kedvéért 7 ember, mint a 7 mesterlövész)

- Egy közös 7vége

- És pár közös program

És hogy hogyan kell igazán jól csinálni?

- Csinálj magadból hülyét, legalább naponta egyszer (emberenként beszorozva, minden napra jut 7 dolog, amin jót nevethetsz, esetünkben ezt még meglehet szorozni 2-vel és már viszonylag reális képet kapunk)

- Kevés alvással (hogy amit egyébként magabiztosan mondatba foglalsz garantáltan elrontsd és ismét a nevetésé a főszerep)

- Egy keratív városnézéssel (hogy botladozhass a macskaköveken, miután lemostad a kezedről a virtuális vért, és sok teória után rájöjj, hogy igazán kreatív, ha szobornak álcázod az áldozatokat :D )

- Egy kis eltévedéssel (hogy a többiek se ússzák meg a kőlavinát és a tanösvényt, hangsúlyozom TANÖSVÉNYT)

- Egy kabalával (mert Chewbacca mindenhol ott van, élőlény is és tárgy is, főleg a megzavarás kedvéért mindenhez köze van ami a 7végén történik)

- Hogy valamivel helyettesítsd az alvást, egy kis kártyajáték, egy kis activity sajátos módon (mert olyan szavak mint:

orosz rulett,
(viasz nevének előtagja: Pál, ja nem) hulla,
répatorta,
cowboy,
tanösvény, (amin, a melléklelt ábra szerint csak kőlavinát lehet elindítani)
állatkínzás, (lásd: nem fogsz te pillangó szállni...)
csoportkép, (alias tömegfotó vagy tömeges vizuális lenyomat)
slusszkulcs, (ha nincs nálad zsupszkulcs)
éneklés a zuhany alatt, (no comment :) :) úgyis mindenki tudja mit jelent)
anyád című szado-mazo játék (no comment :) :) úgysem tudja senki más mit jelent)
vízforgó,
tejeskávé, 
(6) faszt 9, 
túlröhögés, (az az állapot, amikor nem bírod kimozdítani az arcod egy bizonyos helyzetből és mindeközben folyik a könnyed)
taccsparti, (félreolvasva: traccsparti, nem számít hogy direkt hiányzik az R.)
fantomfájdalom,
térdreflex, (nem összekeverendő a fantomfájdalommal, mert ha előrehaladott sclerosis multiplex, akkor nem működik a térdreflex)
kristálykoponya,
másoló, 
Ginny, (nem, nem a HP egyik szereplője, hanem napszemüveg :) )
játékszabály,
vándorhajlam, (fugue state, csak hogy ne magyarul jusson eszébe az embernek)
matricagyűjtőalbum, (olyan amit a Penny-ben lehet kapni)
és szabadesés, nem maradhatnak ki az életedből)

Mindez azért, hogy garantáltan ébren maradj, és dupla szinttel emeld a hangulatot.

Ami javasolt:

- Készülj fel sok gyümölccsel és zöldséggel, (teljesen egyedül, segítség és telefonos segítség nélkül beszerezve a piacon) de leginkább hozz magaddal önvédelmi fegyverként tököt, és krumplit (sok krumplit) hogy amikor már egy csomag krumpli elfogyott még mindig legyen KRUMPLI,  amit KRUMPLIVAL megehetsz. :)

- Legalább egy hétig kérj meg valakit hogy nevettessen, és az arcizmaid felkészüljenek, ha a túlröhögés megtámadná a szervezeted.

- Nyugtasd meg a szüleidet, hogy biztonságban leszel, de ha mégsem, óvónéni vigyáz rád.

- Továbbá gyakorold, hogy lehet éjjelilepkéket és egyéb élőlényeket úgy megfogni, hogy még véletlenül se érj hozzá a falhoz, és ha sikerült, és gyakorlott vagy, biztos, hogy hajnali 3-kor is menni fog.

- Kávé legyen nálad, lehetőleg minnél nagyobb mennyiségben, hogy akkor is hasson, amikor már a többiek bealszanak, illetve tudj egy kis sajtot kérni a boltban anélkül, hogy furcsán néznének rád.

- Hálózsák (leginkább azért, hogy még mielőtt belebújnál elaludj a fotelben, illetve ha kihúztad az ágyat, akkor is lehessen aludni a földön :) )

- Tanulj meg tündéül olvasni, hogy ne kelljen 3x elolvasnod azt az egy szót hogy EGY, EGY, EGY.

- Tanuld meg, hogyan kell rambaldi jelet mutogatni a kezeiddel, hogy a magasból is egyértelmű legyen, ha valaki fényképez.
- Vigyél magaddal buborékfújót, egyrészt hogy ne kelljen rájönnöd, hogy mindenhol máshol olcsóbb mint ahol te vetted, másrészt hogy később bejelölhesd a képen: Bokor (alias Pityu) és Buborék :)

Rameau: Himnusz az éjhez

A mai napnak úgy futottam neki, hogy ez az egyik, amit túl kell élni a héten... és ha lehet előre dolgozni a hétre, akkor azt nagyrészt ma kell...

Az első megpróbáltatás furcsa érzéseket keltett bennem, de végülis csak teljesítendő feladat volt, vagy felfoghatjuk vizsgaként is. Szokás szerint az idő lassan de biztosan halad a 4 óra felé, és mire ott álltam hogy 4: 04, akkor azt mondtam miért nem kezdjük már. 
A próbán kivert a víz, jéghideg lett a kezem és nem tudtam fázok-e vagy melegem van. Zongorázásnál ilyen esetben szokott totál remegésbe fogni a kezem és szétcsúszni az ujjaim. Most viszont nem zongorázni kell...
Tulajdonképpen nem is izgultam. Teljes lelki nyugalommal várakoztam és talán már a kezem sem volt olyan fagyos mint délután. 
Amint kiálltunk, éneklés közben éreztem, hogy azért valami nem stimmel, de ha énekelni kell sosincs baj :)
És csak haladtunk előre...
Végérvényben voltak apróbb hibák, de a folyamat nem állhat meg semmiségek miatt, ígyhát eljutottunk odáig, hogy én álltam a kórus előtt egyes egyedül. 
Valahogy nem segített, hogy mögöttem ül mindenki és nem is látom őket. Mikor elővettem a hangvillámat, éreztem hogy a kezem megint egyenes úton halad a remegés felé. De miért? Mikor teljes nyugalom uralkodik az agyamban? Miért nem úgy reagál a testem, ahogy én azt várnám?
Úgyhogy mikor felemeltem a kezem a sok minden mellett még arra is összpontosítanom kell, hogy ne lássák.. remeg a kezem.... Volt akién láttam... a többiekén nem figyeltem, de nem voltak nyugodtak ők sem...
Én az vagyok, és mégis...
Na mindegy, menjünk tovább... 
Felemelem a kezem..... és egy határozott mozdulatot téve megragadom az erőt, és megkísérlem irányítani a hangok kavargását.... és sikerül.... és a remegést kontrollálom, nem szűnik meg, de miatta egyre határozottabban intek és megyek előre és mindent én uralok... minden hangot.
Hiába próbáltuk el előtte már rengetegszer, most volt az igazi.... most volt olyan, amilyennek én szerettem volna, hogy megszólaljon...
Halványan észlelem csak a tapsot a hátam mögött, mert újabb hangot kell adnom és beleugrok a második műbe... dinamikusabb.. sokkal.. Gyorsabb és lendületesebb kórusmű ez, s úgy érzem a gyors mozdulatokkal a remegés is elmúlik. Egy apró hiba, de a pillanatnál is gyorsabban korrigálok. Nem vette észre senki. Szinte még én sem. A ritmus pedig csak húz, húz előre és amikor megszólalnak az utolsó hangok már biztos vagyok benne, hogy ez több volt mint hittem. Sokkal több mindent tartottam a kezemben, mint amiről tudtam... Valami hatalom... erő, ami húz... Vagy talán én adom, belőlem származik. De igazán azt akarom hinni, hogy nem az enyém... én csak megragadom és uralom, irányítom egy kis ideig.....
Hogy ezt hogy látták mások? Nem láttak a remegésből semmit... a hibából semmit.... és a tanárnő... nem tudott mondani hibát.. az első "nagyon meghittre sikerült" és a második "nagyon jó feszes volt".
Egyszóval... dícséret...
Másszóval.... a legjobb érzés...

Érzés

Hogyan? Hogy magyarázzam meg azt, amit még magamnak sem tudok? Amiről én sem tudom, hogyan működik, vagy hogy éppen miért?

De számít az hogy miért? Számít, hogy miért érzem azt amit? Hogy miért szeretem azt, akit? Rejtély.... misztikum... vagy csak egyszerű titok. 

Belülről mar az érzés, és minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok, amikor meg akarom fejteni, nem tudom. Agyalok rajta, de semmivel sem jutok előrébb. És tudom hogy újra szembe állítanak a kérdéssel miért....

Egyszerűen csak érzem. És tudom, mit érzek... akárhányszor kérdőjelez meg valaki, én TUDOM mit érzek. Persze, persze nincs tapasztalatom meg minden, de..... valljuk be, hányszor éreztem ezt az életben? Sokszor... de mindegyik más volt és erre csak most kezdek rájönni.... 

Na neeeem... nem ráérezni, túl könnyű lenne az élet ha csak ránéznék egy emberre és tudnám, milyen helyet foglal el az életemben. Visszatekintve..... már sokmindenkiről tudom. Így vagy úgy de kiderült számomra. Néha megkérdőjeleztem a türelmem, az érzésem. De már nem egyszer egy idő (nagyjából 1 év) után kényelmetlenül éreztem magam. Egyre rosszabb és rosszabb lett. És nem tudom hogyan helyes ilyenkor viselkedni, de le kéne küzdenem az ellenszenvem. Egyszerűen és attól tartok túl határozottan kezdtem elutasítani és kerülni, mert nem esett jól beszélgetni, vagy egyáltalán hallani a hangját ezeknek az embereknek. Nem esett jól a jelenléte. De tényleg sokkal óvatosabban kéne bánnom ezzel a visszautasításal. Azt hiszem tudok olyan emberről aki megtette felém és most hálás vagyok Neki. Mert ő az egyik, akiről (bár valószínűleg az elejétől kezdve) éreztem, hogy Neki van helye az életemben, méghozzá nem is akármilyen. Igaz, persze.... mint már mondtam sokszor éreztem... és utólag nem tudom megmondani mi volt más azoknál, akiket elutasítottam és valljuk be önhatalmúlag száműztem. Nem hiszem hogy én voltam az az ember, akihez ragaszkodniuk kell. 

Persze nem ártana, ha megtanulnám kezelni ezeket az érzéseket, mert elég sokmindentől szabadíthatnak meg azért....mindentől, amiben nem érzem magam jól. Hát legalább 2 újabb embert csatoltam az elutasítottak listájához. 1, vagy 2 ember áll azon a ponton, hogy vagy örökké tartjuk a kapcsolatot, vagy természetesen (!) kopik el a kapcsolat. De ez a jövő zenéje és ez a pont az amit viszont nem én határozok meg, és nem is akarom meghatározni. Közel vannak de érzem hogy nem feltétlenül örökké. Azonban amíg vannak, addig örülni fogok nekik....

Plusz 3 embert adhatok az örökre listához... ebben egyre biztosabb vagyok. Illetve most konkrétan kettőre gondolok a 3 ból... szóval mivel nem ismerem a jövőt, azt mondanám, hogy maradnak :) úgy érzem maradnak. 

Eddig lehetett követni az okfejtésemet? :)

Akinek sikerült most kérdezheti... és mi van azzal az eggyel a 3 közül?

Ő? Hát Ő... Róla.... 

Vele kapcsolatban gondolkodok sokat. És nem azért mert bizonytalan vagyok... még mielőtt...

Hanem azért mert a lehető legBIZTOSABB vagyok Benne. És ennek... ennek viszont igenis, nagyonis tudni szeretném az okát. Egy életet fogok Vele leélni, és tudni akarom, mi az a lelke mélyén, ami sosem ereszt engem. Huhh, hát ez úgy hangzott mintha nem is tudom, börtönbe kerültem volna általa. DE nem. Inkább szabadabbnak érzem magam. Ez azt jelenti hogy megtaláltam az élet egyik értelmét számomra? <----ez eddig eszembe sem jutott.... de tényleg.... 

Szóval tudni akarom mik az érzésem forrásai. Meg szeretném magyarázni, meg egyébként is. Jó ezen gondolkodni. Néha eszembe jut, hogy biztos akarom én ezt egész életemen keresztül? És megy tovább a gondolat... mi az az EZ? Tudom és mégsem... 

De mindig arra jutok, hogy nem tudom elképzelni az életemet EZ nélkül. EZ kell az életembe...

És Ő kell.... az éltembe... és talán én is az Övébe...

Egymásban kell élnünk, (jól értettétek, nem egymással, vagy egymásért) ismernem kell ezt az érzést. És ha valaki, akkor én képes vagyok megérteni is.... 

És Őt is. Mert szeretem és nem olyan elvakultan ahogy néhányan gondolják, hanem úgy ahogyan valójában szeretni kell. Mélyen és önzetlenül. És akadálytalanul. 

Nem létezhet az életben olyan akadály, ami ezt a szeretetet meggátolhatná. Talán bolond vagyok, de most úgy érzem, ettől lesz az életem olyan, amilyen.... olyan boldog, amilyen boldog valaha lehetek..... és mindig leszek. Vele.

Calsia - A Tűz Jegye

Ajánlom Sophie-nak, aki mindig támogat abban, hogy folytassam és kritikájával hozzásegít egy-egy következő lépéshez.  

Aztán ott álltam középen. Éreztem, hogy ez egy különleges pillanat lesz az életemben. Még nem éreztem úgy, hogy bármi változna, de biztos voltam benne, hogy fog. Idáig el kellett jutni. Idáig döntéseket kellett hozni, el kellett fogadni. Egy része könnyű volt, más része nehéz, de döntöttem, és most itt vagyok. Felnéztem. Az öt oszlop, ami körül vett, egy hatalmas csillagot tartott. A csillag közepét. Most láttam ezt az egész tisztást először.

Különös borzongás futott végig rajtam. 

Olyan rideg volt és titokzatos.

A kör alakú tisztás szélét tíz fa vette körül. De nem is fák igazán. körülöttem minden kőből volt. A kőfák mögött pedig ott suhogott az erdő minden levele a ködben. Nem láthattam a sötétség mögé.

A fákon egy-egy moha, vagy futónövény vékony szára jelezte a kapcsolatát az erdővel. De a növények nagy része nem jutott tovább a fák kő gyökerein. A fejem fölött a kőfák ágai szövődtek össze a hatalmas csillaggá és minden ág jelentett valamit. Formált valamit. a csillag minden ága között ott volt egy jelkép az ötből. Megmagyarázhatatlan számomra az a tökéletesség, ahogy az ágak összefonódtak. 

Ahogy néztem őket, egyre nagyobb vonzást éreztem feléjük és rengeteg erő kezdett el áramlani körülöttem. Nem mozdult semmi, de tudtam, hogy nemsokára történik valami.

A nap fénye egyre narancssárgább lett. Hirtelen minden apró részletet tisztábban láttam. A fény különlegessé rajzolta a körvonalakat. Minden élesen kirajzolódott előttem, mígnem az egész tisztást fény borította be. Egy szélfuvallat körbejárt a tisztáson, megmozdítva minden fűszálat és levelet az erdőben. A meleg, amit hozott magával átjárta testemet.

Mélyen beszívtam a természet illatát. Aztán hirtelen minden megmozdult. A kőfákra indák futottak fel körülöttem, az oszlopokat is beborította a zöld növényzet, s halk dobszó hallatszott az erdő mélyéről. Ahogy közeledett, úgy jelentek meg körülöttem az emberek is. Mindannyian megálltak az erdő szélén, még a tisztást körülszelő ösvény előtt. A dob egyre ütemesebben szólt és halk ének kísérte. Ha megtehettem, se mertem volna megmozdulni. Volt valami különös ebben az egészben. Valami magával ragadó.

Aztán még újabb és újabb hangokat hallottam, míg végül a köd elkezdett oszlani. Helyette egyre több és több szellemalak tűnt fel a fák között. A múlt szellemei. Elniha Hgaff. Nem hiába hívják őket Elmúlt Árnyaknak. Félelmetesek és tiszteletet parancsolóak.

Egyre csak közeledtek. Az ének a dob egyre hangosodott. az egész helyzet megborzongatott. Az ének, a ritmus a lelkemig hatolt.

Csak ezután láttam meg a homályban egy alakot közeledni. Ahogy kilépett az erdőből megismertem. Itali volt. A két kezét előre nyújtotta, úgy haladt felém. Közelebb érve láttam csak, hogy egy apró lángot tart a kezében. Már majdnem beért az oszlopok közé, amikor suhogást hallottam a fejem fölül. 

Hirtelen kaptam fel a fejem. A hatalmas ötszögön, ami a fejem fölött látni engedte az eget, egymás után jelent meg az öt szárnyas ló, az élen Blacknight. 

Egyszerűen bezuhantak a tisztás körébe és hatalmas sebességgel repülték körül a teret, mire végre leért a patájuk. A dobogás egyesült a dobok ritmusával és egyre őrültebb tempóban visszhangzott a fejemben. Erősen kellett koncentrálnom Blacknight-ra, ha látni akartam, mert a szélnél sebesebben köröztek. Mögöttük minden elhomályosodott.

Aztán egy pillanat múlva az összes ló egyszerre fordult a kör közepe felé, a tempón csak ekkor lassítva. Olyan gyorsan és egyszerre történt minden, hogy nem tudtam mindenre odafigyelni. Észre sem vettem, hogy Itali közben már mellettem áll. Míg a lovak megálltak körülöttem, legalább húsz szellem vált ki a tömegből és körben táncoltak. Egykori harcosok szellemei. Körülöttük a nők kántáltak és verték a dobot. Itali magasba emelte az apró lángot. Nem értettem, hogy hogy nem égeti meg a kezét, de nem is volt időm gondolkodni ezen. A zenén éreztem, hogy egyre jobban közeledik a tetőpont, aminél jobban már nem lehet fokozni. A táncosok egyszerre mozogtak. Hallottam, ahogy a férfihangok bekapcsolódnak az énekbe, néha egy-egy számomra ismeretlen szót kiabálva.

Itali letette a lángot a kör közepére. Ellépett tőle és akkor a harcosok egyszerre ugrottak a magasba. A földet éréskor tapsoltak egyet és akkorát dobbant a talaj, mintha valódi lábak dobbantak volna. Utoljára még egy szót kiáltottak a levegőbe: "Sitra", de én nem tudtam mit jelent. Egyszerre halt el a zene és lobbant fel a láng a kör közepén. 

Egy teljes percig csend volt körülöttem.

Aztán Itali lassú léptekkel átsétált a tűzön, egyenesen elém lépett, és amikor a szemembe nézett, éreztem azt a hatalmas feszültséget, ami körülvett minket. Nem tudom meddig álltunk így, de egyikőnk sem fordította el a tekintetét. Éreztem, hogy neki kell megtörnie a csendet, most Ő jön.

Mikor megszólalt, a hangja bezengte a teret, mégsem kiabált. 

- Od uoy noda trakava erof eht Crag dna Ysk Seze? - Kész vagy megjelenni a Föld és Ég Szellemei előtt?

Egy pillanatra elszorult a torkom, de tudtam mit kell válaszolnom.

- Noda. - Kész.

Még egy pillanatnyi csend következett, aztán ellépett előlem. Láttam átsuhanni egy mosolyt az arcán. Ebből tudtam, hogy minden rendben lesz. Amikor mellém állt, már nem nézett rám, szemét a tűzre szegezte.

Eryf egy könnyed széllökést küldött a lángok közé, mire azok örvényleni kezdtek. Egy alakot formáltak. A tűz színe eddigre már elvesztette vörösen izzó fényét, helyette kéken parázslott. A Női alak rám szegezte a tekintetét. 

- Traw ouy e luos. Tu wokn deen Dragza ease eht uert. Draw ruoy traeh ti tita Foster. Jigo htiw mine syawla Yokocho. eht hoax kat seca ruoy luos. - Vár Rád egy lélek. De tudnod kell Dragzától az igazságot kérni. Vezessen a szíved, ha találkozol Fosterrel. Yokochonál ésszel járj. A félrevezetés nem férhet a szívedhez. - Mondta hangosan.

Meglepődtem, mert ez inkább tűnt jóslatnak, mint bírálatnak.

- Larra ni ym sey Clarei Issa. - Nézz a szemembe Érzelem Látó.

Félelem töltött el, de megpróbáltam magabiztos maradni. Belenéztem a feketekék szemekbe.

- Iletta elhidrej ruoy issa. Wokn fok, nehw itel fok meht. - Xew ptes raenat dna swer. - Tanuld meg elrejteni az érzéseidet. Tudni fogod, mikor engedheted el őket. - Most lépj közelebb és válaszolj.

Tettem pár lépést az alak felé, míg karnyújtásnyira nem volt tőlem.

- Od uoy noda ruoy luos evig ot em eht ot Thgil Seze? - Kész vagy-e a lelkedet Nekem, a Fény Szellemének adni?

Kis habozás után, de válaszoltam.

- Noda.

Ahogy válaszoltam, kinyújtotta a kezét, s két ujját végighúzta a bal arcomon. Valami nedveset éreztem, mintha festéket kenne fel.

- Od uoy noda ruoy ilef eht ot Seze muni dna syawla wollof jud fo eht Crag? -  Kész vagy életedet a Szellemeknek áldozni és mindig a Föld törvényeit követni?

- Noda.

Újabb két nyom került a jobb arcomra.

- Od uoy noda eht Crag dna Ysk erof evil vow ilef gnol mong Dnik'o Eryf? - Kész vagy a Föld és Ég előtt fogadott életet élni, a Tűz Gyermekei közé tartozni?

- Noda. - Majd két ujját végighúzta a homlokomon.

- Od uoy noda so eht Eryf Kram ctudnoc ruoy ilef elowh?- Kész vagy-e tehát a Tűz Jelét viselni magadon egész életedben?

- Noda.

Kezét a mellkasomra  tette és becsukta a szemét. Fejét hátrahajtotta. Talán egy-két pillanat volt, míg így álltunk, de nekem óráknak tűnt.

Mikor előre hajtotta a fejét és kezét levette mellkasomról megszólaltak a dobok. A férfiak egy kellemes dallamot kezdtek el énekelni. Éreztem a megkönnyebbülést. De még mindig nem volt vége. Itali odalépett Aase elé, aki átnyújtott neki egy ceruzaszerű pálcát, aminek kéken izzott a vége. 

- Add a bal kezed.

Kinyújtottam. Finoman megfogta a csuklómat és megfordította. Az izzó heggyel a csuklóm belső oldalára rajzolta a Tűz Jegyét, aztán húzott mellé még néhány vonalat. Kiegészítette. Mire észbe kaptam, már egy fekete körvonalas tulipán égett a kezembe. Ez volt eddig az egyetlen, amit éreztem, de amint felemelte a ceruzát, az égető érzés elmúlt. Itali hátrébb lépett.

Ismét szárnyak suhogását hallottam. A hegy felől csapódott be a körbe Etihw-Thgin. Szélsebesen repült körbe, féloldalasan, szárnya szinte súrolta a földet. Végül ő is a kör közepe felé fordult és leszállt előttem. Aase nem tudom mikor tűnt el, de a tűz kialudt a látomás helyén. Aztán éreztem, ahogy a sárkány kapcsolatba lép velem. Most Vele kell törődnöm. 

Éreztem a sugallatot, amit küldött és kinyújtottam a jobb kezem, amin a delfines gyűrű volt. Ő lassan a kezemre hajtotta a fejét és orrával megérintette a gyűrűt.

A gyűrű hirtelen megváltozott és fehéres fekete füst gomolygott benne. Amint Et felemelte a fejét, a gomolygásból egy gyönyörű kő lett. Fehér és fekete, mint Ő Maga. De minden pillanatban változott is, ahogy Ő.

Ekkor megértettem, hogy most köttetett meg kettőnk között az az eltéphetetlen kapcsolat, ami egész életen keresztül elkísér.

- Most pedig szállj fel, Claire. - tette a vállamra a kezét Itali mosolyogva.

Az első alkalom. Az első közös repülés. Odaléptem a sárkányomhoz és megérintettem az orrát. Éreztem a kapcsolatot, olyan erősen, mint még soha.

Elszakítottam a tekintetem és az oldalához léptem. Könnyedén a hátára ültem, közel a nyakához. Egy pillanatra kételkedtem abban, hogy el fog bírni, mert még sokat kell nőnie, de aztán megnyugodtam, mikor könnyedén felállt velem.

Ebben a pillanatban egy éles rikoltást hallottam. A Sárkányok Sárkánya. 

A hatalmas árnyék megjelent a tisztás felett és elkezdett körözni. Etihw-Thgin olyan gyorsan indult meg, hogy egy pillanatra azt hittem leesek. Aztán felszálltunk. Elkezdett ő is körözni a tisztáson belül, addig ameddig már az árnyékkal együtt nem mozgott. Össze kellett húznom magam, hogy a gyorsaság le ne röpítsen a hátáról.

Jó néhány kört tettünk meg, mire megértettem, hogy le kell győzni az árnyékot. És már nagyon közel voltunk ehhez. Még egy pillanat és az árnyéka alól kiérünk a fényre. A szédítő körözésnek csak akkor lesz vége. Éreztem a sárkányomban, hogy minden erejét összeszedi. Még egy pillanat és még egy.... aztán kiértünk a napfényre. Ugyanebben a pillanatban a sárkány hirtelen irányt váltott, s a kör közepén átsuhanva ott hagyta el a kört ahol megérkezett, de ezúttal velem együtt. A hatalmas vörös sárkány felettünk volt. Mi pedig követtük. Hallottam, hogy mások is követnek. Egyik oldalamon feltűnt Itali, a másikon Sophie. Ahogy hátranéztem láttam, hogy milliónyi sárkány csatlakozik és az öt ló szorosan követ minket. Egyenesen a lenyugvó nap felé tartottunk.

Még láttuk az utolsó sugarait eltűnni, s csak azután fordultunk vissza. 

Ránéztem a csuklómra, mert nem tudtam elhinni, ezt az egészet. A csillagok fényénél világított a Jel a kezemen. Félig Itali kézjegye. A másik kezemen a gyűrű egy fehéres kővel. Etihw-Thgin köteléke. 

Felnéztem a csillagokra. Semmi sem lehet szebb, mint egy ilyen gyönyörű sárkányon a csillagok alatt repülni. Akinek lételeme is az éjszaka.

Nem éreztem semmit, csak boldogságot. 

Aztán a sárkány, akit követtünk begyorsított, feljebb szállt és visszafordulás közben rikoltott egyet. Et viszonozta, majd zuhanórepülésbe kezdett. Halványan érzékeltem, ahogy egyenesen áthúzunk a tisztáson, de már sötét volt. Mögülem a lovak eltűntek. Csak egy csapatnyi sárkány maradt a lovasával. Tudtam.... most már hazafelé vezet az utunk.