Egy napi munka...

Tegnap volt Anna napja, következésképp hugomnak egy ajándékot kellett összedobni, ami egy napig tartott... de azt hiszem megérte és két új konyhabútorral gazdagodott a lakás ;)

Virágok, meg katicák (akik épp most nem látszanak)..... szóval minden amit egy Picur szeret :)

Álom az álomban

Joshua Radin - No Envy, No Fear

"Soha semmit nem éreztem még ilyen biztosnak, mint azt, hogy Mac valahol él. De évek teltek el azóta a baleset óta és nem tudtam hol kereshetném. Nem tudtam mit csinálhatnék. Nem tudom, mennyit változott, nem tudom emlékszik-e még rám egyáltalán. Amellett hogy az emélkeim élénkebbek lettek róla, és valahogy láttam Őt... nem is tudom...
Nem tudom, hogy voltam képes Chrissy emlékeibe nézni. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire...  De valahogy visszarántott a világba ahova tartozom... Emléklátó vagyok.  Fura érzés.... nagyon...
Megpróbáltam felidézni a képet... felidézni az arcot, amit az emlékek között láttam... Nagyon hasonlított. Biztos vagyok benne, hogy Ő volt az, de... mindig ott van egy de... De nem tudtam mikori az emlék.
Végig futott bennem, hogy még a baleset előtti... Nem! Az nem lehet....
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem merem megkérdezni Chrissy-t. Félek a választól. Jobban mint attól, hogy mit mond, ha megtudja, hogy az emlékei között jártam. Mivan ha tévedek....?
Felálltam az asztaltól. Újabb könnycseppek hullottak a földre. Az üres lakásban tompán koppantak a padlón. Mac még mindig bennem él. Nem tudom letagadni. Eltelt 8 év.... és mégis. Hiába próbáltam elfelejteni. Végig néztem magamon. Nem normális amit csinálok, amit csináltam az elmúlt egy-két évben. Hogy jutottam idáig?
Nekidőltem a falnak és csak zokogtam. Egyedül éreztem magam. Egyedül annyira, mint még soha. Végig pörgött az agyamban, mi lett volna ha....? Ha nem megyek akkor el? Ha nem ismerem meg Calsiát azon a nyáron? Végülis nem haltam volna bele, hogy egy héttel később megyek Italival... Mi lett volna ha kiderül, hogy Mac-nek semmi baja? Ha újra átölelhetem,... akkor vajon még most is..... most is mellettem lenne? Akkor most nem lennék egyedül.
De nem így történt. Én elmentem. És valljuk be....most sem tudom hogy helyesen döntöttem-e, hogy helyesek-e a mostani gondolataim..... Nem él. Nem élhet.
Mintha ettől nem fájna annyira. De éppúgy fáj az emlék... hiába ez a 8 év, hiába az a rengeteg srác, akivel összekeveredtem az elmúlt két évben...akiknek megfordultam az ágyában. Az egyetlen, akivel le akartam élni az életem nincs sehol.
Lassan rávettem magam, hogy ne a konyhában roskadjak össze. Mint aki részeg, támolyogtam be a hálószobámba. A rendetlenség, ami itt várt nem érdekelt. Leszórtam a ruhákat az ágyról. Aztán meggondoltam magam. Feltúrtam a szekrényem a doboz után. Alig hittem el, hogy még megvan, azt hittem már régen kidobtam. Beletúrtam. És még megvan. Megvan a kis dobozka a nagynak a mélyén, amibe elrejtettem a szívem egy darabját. Végigsimítottam a doboz tetején a lovas faragást. Mac keze munkája. És én ezt a dobozt próbáltam elásni, amilyen mélyre csak tudtam.
Lassan kinyitottam, és elővettem belőle a képet. Nem volt más a dobozban. Tudtam. Semmi más emlékem nincs. Csak a doboz. Csak a kép.
Felálltam a földről. Révületben léptem az ágyhoz. Néztem a képet s egyszerre láttam magam előtt azt az éjszakát nyolc évvel ezelőtt. Életem legszebb éjszakája volt. Egy egyszerű bál... az utolsó emlék....Letettem a dobozt az éjjeli szekrényre a lámpa mellé. Kezemben a képpel dőltem végig az ágyon. Már megállíthatatlanul zokogtam. Magamhoz szorítottam a képet, mint egy utolsó fogódzót az életemben.


Éreztem, hogy valaki az ágy másik végén leül... Nyikorgott alattam az ágy és két erős kéz átölelt. Éreztem, ahogy egész testével hozzám simul. A meleg szétáradt a tagjaimban. Már nem voltam egyedül. Testem lassan megnyugodott, és a zokogás csendes sírássá szelidült. Hagytam, hogy a két erős kar fogva tartson. Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint most.
- Cssss.... - csitított egy mély hang. - Itt vagyok... Nem lesz semmi baj...
A meleg kéz végigvándorolt a karomon, letörölte a könnycseppeket az arcomról. Nem nyitottam ki a szemem. Jól esett a sötétség. Egyszerűen csak nem akartam megtörni a varázst.
- Itt leszek veled mindig. Ígérem.
- Mindig?
- Itt leszek mikor felébredsz. Vigyázok rád....
Meg akartam kérdezni, hogy miért, miért nem jött hamarabb vissza, de nem volt már erőm megszólalni. Lassan éreztem, ahogy végigkúszik bennem a fáradtság és végül győz a testem felett. Nem kívántam már megmozdulni. Csak elaludni a karok ölelésében... Mély álomba zuhanni....és Róla álmodni....


Megint a pályaudvaron álltam. Körülnéztem. Ismerős volt az érzés, de nem jöttem rá miért. Végül egy hang szólított meg hátulról. 
- Itt vagyok.... meg is van a jegyem.
Ahogy megfordultam Mac nézett velem szembe.
- Te mit....? - keresel itt, akartam kérdezni, de nem fejeztem be. Tudtam, hogy valami nem stimmel. 
Aztán eszembe jutott. Mac meghalt. De hiszen itt áll előttem. Semmi baja. Az emékeim között kutattam, hogy mikor történt ez meg velünk, de nem volt ilyen emlékem. Nem lehetett.... akkor ez mégis a valóság, és valami megmagyarázhatatlan módon Ő itt áll velem szemben. 
- Mennyi időnk van még? - kérdeztem, és rájöttem, hogy nem a vonat indulására voltam kíváncsi.... Mennyi időnk van még EGYÜTT az életben....
- Nem tudom... Neked kéne tudnod. A te kezedben van a folytatás.
- Folytatás?
- A menetrend. Nálad van, hogy mikor indul el a vonatom.
Nem értettem, hogy miért beszél így. 
Széles mosolyra húzta a száját. Jól esett a mosolya. És rájötttem, hogy ez hiányozni fog az életemből, ha elveszítem.
- Gyere ülljünk le. - mondta, és elindult az egyik pad felé. 
Csendben leültem mellé. Karját átvetette a vállam fölött és magához ölelt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi más. 
- Az enyém vagy... - súgtam a fülébe.
- És te az enyém... 
Végtelen nyugalom járta át a lelkemet. Soha nem veszítem el. Annyi minden történt már velünk, de semmi sem volt jobb annál, mint amit most érzek. Biztos vagyok a dolgomban, soha nem voltam biztosabb. Érzem, hogy Ő az, akit nekem szántak ott fenn. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy akárhová is megy, vissza fog jönni. Nem veszítem el sohasem. Mindig hozzám tér majd haza.....
Nem fájt, hogy elmegy. Ez nem szól örökre, nem. Csak pár nap és újra velem lesz. Újra engem zár a karjai közé. Szeretem... 
Egy vonat hatalmasat dudált, ahogy beérkezett az állomásra....


Felriadtam. Csak álmodtam az egészet? Mac karjait még mindig magam körül éreztem. El kellett telnie pár másodpercnek, mire rájöttem, hogy még mindig a karjai között vagyok. Csendesen szuszogott a hátam mögött. Lélegzetét a fejbőrömön éreztem, ahogy arcát belefúrta a hajamba. Lassan megnyugodtam. Ismét az a nyugalom járta át a lelkem, amit álmomban éreztem. Még itt van. És itt is lesz. Örökké. 
Hagytam, ahogy újra körém fonta a karjait az álom. Mac megmozdult egy pillanatra álmában, és szorosabban ölelt át. A kezeimmel kutattam a sötétben az övé után, és mikor megtaláltam ujjaimat az ujjai közé fontam.
- Örökké... - suttogtam a sötétben, és hagytam, hogy újra belém költözzön a fáradtság. Csukott szemeimen éreztem, hogy még égnek a sírástól. De már nyugodt voltam... végtelenül nyugodt. Örökké....


Hirtelen ültem fel az ágyon. Ziháltam és izzadtság folyt végig a halántékomon... kétségbeesetten tapogattam körbe az ágyamban, de nem volt sehol... senki nem volt mellettem. Újra egyedül vagyok....
Zokogva dőltem vissza. Összekuporodtam, és csak zokogtam..."

Érzés

Érdekes az élet.....

Érdekes az emlékezés....
De legérdekesebb mindközül az érzés, ami a gondolatot megérinti....


Biztos lejárt lemez és hallottátok már tőlem, hogy a zene mennyire fontos az életemben. Egy-egy szám mennyire meghatározó, vagy épp nem az. Csak azt tudnám, hogy miért. Miért, vagy hogyan határozza ez meg az életemet? Sokat gondolkodtam rajta mostanában. de tudjátok mit? Szeretem ezt a bizonytalan érzést, amikor a semmiből el kezd zümmögni egy dallam az emlékeim között....
Megmondom, elsőre furcsa érzés... aztán rájövök mire emlékeztet, aztán újra hallgatom....
Vannak kevésbé fontos dallamok, és vannak nagyon fontosak. Hogy melyikből hogyan lesz egyik vagy másik nem tudom. De mind egy-egy érzést közvetítenek, és szeretem ezt az érzést :)
Most egy olyan dalt hoztam ami különlegessé vált számomra.... hogy hogyan jutott eszembe? Ne kérdezzétek... ismét egy meglepetés az életemben...


Hurts - Stay


Tavaly nyáron volt szerencsém eljutni Görögországba. Hogy ebbe miért kezdek bele, mindjárt megértitek.
Először voltam ott, és kellemes élmény volt. Tulajdonképpen az utolsó kapaszkodó, ami távol sodort a közelgő változásoktól. Talán egy nappal az indulás előtt hallottam ezt a számot ráadásul rádióban szóval kész csoda hogy megtaláltam és magammal vihettem a dallamot az útra... Persze sok más megszokott dallammal együtt... Mivel éjszaka nem tudtam aludni, ezért zenével a fülemben felmarkoltam az egyik könyvet, amit az útra vittem, és kényelmesen elhelyezkedtem a kocsi leges leghátsó ülésén zseblámpával a kezemben és olvastam.... Új könyv, új szerző, új történet... krimi tulajdonképpen, azt hiszem, de nekem különleges volt, mert <kedves kostijaim tudják milyen lebilincselő, mikor egy sorozatszereplőről teljesen más kép alakul ki a fejedben, mert más a könyv,. De sosem csalódás... inkább izgalmas :) > kicsit átformálta a gondolataimat. Minden idegszálammal a könyvre figyeltem, és ahogy a zenék egymást követték a fülemben, egyre jobban kezdtem ritkítani a lejátszási listámat, mert éreztem, hogy egyik másik nem való a könyvhöz. Hogy miért? Nem tudom, de éreztem... végül aztán ez az egyetlen szám maradt meg... de ez végig kísérte az egész nyaralásomat.... napról napra ezt hallgattam, miközben egyre csak a könyvet bújtam, ami egy teljesen más világba kalauzolt el. És nem tudom miért... Miért pont ezt a számot választottam ki?.... mindenesetre valahogy aztán amint hazaértünk lecsengett bennem... és nem hallgattam többet... na nem örökké, de valahogy jöttek mentek a számok a napjaimban és elég sok idő telt el, mire újra előkerült.... akkor is a tudatom legmélyéről... 


Mikor meghallottam a gondolataim között villámcsapásként ért az érzés.... Egy pillanat alatt újra éreztem a tenger, a homok sós, kicsit talán mondhatom algás illatát és ahogy lemoshatatlan a bőrömről, szinte hozzám tapad. Hallottam a hátam mögött a hullámokat, és két történet keringett a gondolataim között. A két könyvvé, melyeknek azóta sem olvastam a folytatását, és kezdtem rájönni miért... mert nem volt meg a hangulat... nem volt mellettem a tenger, nem érzetem a sós víz illatát és nem hallottam a dallamot...
Azt hiszem elég mélyen bennem van ez a hangulat és a tudatalattim szorosan összekötötte az érzéseket...az illatokat, a hangokat.... és a dallamot...


Ebben a percben is azt hallgatom... Bár már nem olyan erős ez az emlék, érzem halványul, de mégis... valami még megmaradt belőle és jó érzéssel tölt el...


Tavaly nyáron sok minden más is történt, és az időérzékem napra pontosan érezteti velem az akkor érzett hangulatokat. A hajnali sorozatfilmek hangulatát... mikor melyiket... 
De valahogy ez az egyetlen érzés, ami előbb jött.... sokkal előbb és sokkal erősebb volt a többinél....
Az utolsó élmény, mielőtt teljesen érdekes fordulatot vett volna az életem... 

Tökéletes....

A szerelem az, amikor két ember megfogja egymás kezét és azt érzi "összetartozunk".
A szerelem az, amikor egymás szemébe nézve nem vagyunk képesek elvenni tekintetünket.
A szerelem az, amikor egymásnak akkor is kedveskedünk egy aprósággal, ha semmilyen alkalom nincs, amit ünnepelni kell.
A szerelem az, amikor minden nap egy rózsaszállal térek haza.

Sokan mondják, hogy vak vagyok, és hogy akik szerelmesek, azok lila ködben úsznak, és nem képesek meglátni mást.
Számomra nincs lila köd. Akár elhiszik, akár nem. Ha lila köd lenne, nem venném észre, amikor  idegesen szólnak hozzám, nem venném észre, hogy makacsul ellentmondanak, és nem venném észre, hogy képtelenek változtatni a dolgokon.
Bevallom, néha ezek miatt kételkedem. Vajon tényleg képtelen lesz változtatni? Néha attól félek nem szeret eléggé hozzá. Nem szeret eléggé, hogy én legyek az első számú, és minden mást hozzám igazítson.
De rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Nem lehet így. Sokmindent nem lehet csak hozzám igazítani. Csupán néha azt szeretném, hogy amit lehet, azon változtasson. Még akkor is ha az neki kellemetlen.
Talán túl sokat kérek.
Aztán belegondolok mások életébe, és azt látom, hogy az én Rózsaszálam sokkal különb másoknál. Hogy az én Kedvesem sokkal többet tesz értem így is mint mások másokért. És ilyenkor jövök rá, hogy mennyire komolyan gondolom Őt és Ő engem. Ez a szerelem nem egy napig tart. És szerintem nem is vakít el. Ha elvakított volna, mostanra már el akarnám hagyni, és ráismernék olyan tulajdonságokra, amit nem leszek képes elviselni egy egész életen keresztül.
De nekem nem kell ráismernem semmire. Mindent tudok az első perctől kezdve. Mindent érzek és mindent észreveszek. És mindent elfogadok, mert Ő is mindent elfogad.
Vannak rossz napok és vannak jobbak. És vannak nagyon jók.
Most rengeteg jó napunk volt és félek, hogy ez elmúlik. De azt hiszem nem fog...mostanában egyre több a jó nap, és kezdünk beletanulni egymás hibáiba, ami elég ahhoz, hogy megoldjuk a közös problémákat. Azt kívánom bárcsak mindig így maradna ez----
És azt hiszem így fog. Tegnap kaptam egy rózsaszálat. Meglepődtem, mert most egyáltalán nem számítottam rá. Csak a kezembe nyomta a zakóját, és felugrott a párkányra, hogy tépjen nekem egy rózsát. Azóta a rózsaszál itt virít mellettem. Minden percben ha ránézek Őt látom, és azt, mennyire szeret.
És mostmár ketten vannak. Ma is kaptam egy szálat, igaz véráldozat révén, de boldog vagyok. Azt hiszem soha nem voltam ennyire.
Annyira boldog, hogy ezt az érzést nem akarom elfelejteni. És nem akarom elveszteni. Nem éri meg. Nem éri meg mások után nézelődni, mert ennyire tökéletes párt nem találok mindenhol. Mert tökéletes... Számomra tökéletes.....

Mennyit ér....?

Andrew Belle: In my veins

Mennyit ér egy ember élete? Sokat.... nagyon sokat. Én így hiszem, de néha rá kell döbbennem, hogy nagyonis keveset.

Múlt héten megismertem valakit. Egy rendes embert, ebben biztos vagyok. Akkor úgy gondoltam, hogy talán nemsokára találkozunk még, de abban biztos voltam, hogy valamikor, ha nem is a közeljövőben.

Nem volt igazam. Most már tudom, hogy soha többé nem látom.

Nem ismertem. Tényleg nem. Hiszen csak egyszer találkoztunk és még az arcára sem emlékszem, még a hangját sem hallom, erre egy negyed óra kevés. De senki nem gondolta, hogy ez így alakul.

A hétvégén meghalt egy autóbalesetben.

Nem tudom miért de nagyon megérintett és sokat jelent nekem. Nem maga az ember, mert tényleg, semmi közöm nem volt hozzá, hanem.... az élete, a halála az, ami nagyon sokat jelent. Bárki, bármikor eltűnhet.

Nagyon fura érzés.... nagyon fura. Múlt héten még láttam, még beszéltem vele, és mostmár nincs sehol. És én voltam az egyik utolsó, aki a családján kívül látta... egyre furcsább nem? De velem még beszélt, velem még találkozott, és nekem még adott tanácsot is.... 

Most mondja meg nekem valaki, hogy mennyit ér egy ember élete? Egy másodperc és már nem létezel...soha többé...

Ha most könnyeket ejtenék érte, mi lesz, mit fogok érezni, ha elveszítek valakit, aki fontos volt nekem? Mégis mennyit.....mennyit ér az Ő élete? És mennyit ér az enyém?

In memoriam: H. T. "doki"

Kép a varázslatról....

Eső

Az eső lemossa a könnyeket. Elmossa a bánatot, a haragot és talán a gyűlöletet is. De elmossa a felszínes érzelmeket is hogy előtűnjön, ami rossz, hogy aztán egy pillanat alatt lemossa rólunk a bánatot is és megtisztuljon a lelkünk.... és ekkor nem marad más, csak a szeretet.

Ki szereti az esőt? Mert én nagyon. Ha megérzem az illatát, egyből érzem, hogy tisztul a lelkem. És mikor az esőcseppek elmossák az utca zaját és csak a kopogásukat hallom, olyan nyugodt érzés támad bennem. Ilyenkor valami helyreáll a világban, legalábbis úgy hiszem. És a szivárvány? valami csodálatos, számomra megmagyarázhatatlan varázs...
És nincs annál szebb reggel, amikor a bőrödön érzed az esőcseppek érintését, a napfény simogatja az arcod, és gyönyörű tiszta színeket öltenek a fák.... Az eső lemosta róluk a szürkeséget, a napfény megvilágítja a csillogó színeiket, és egy függönyön keresztül gyönyörködhetsz a világ egyik különleges csodájában... nem minden nap láthatod ilyen tisztának a világot.
És a varázslat magával ragad egy pillanatra... nem kell az esernyő, nem kell az esőkabát....
Én is épp olyan tisztának akarom látni az embereket, ahogy a fákat, olyan tisztának érezni a lelkem, amilyen még talán sosem volt...
Nem bánt a fény.... nem bánt a cseppek érintése, és nem bánom ha vizes lesz a hajam, a kezem, a ruhám.... nem érdekel... mindez nem számít, mert ez csak kicsinyes nagyvilági luxus...
A csodát nem lehet elfelejteni, néha azt hiszem csak én látom. És valóban... csak az láthatja, aki érti a varázsigét.
És még az sem bánt, ha csak én értem.... hallom, és látom a csodát....
Mindig látom....