Calsia: Az első lépés egy különös világba... III. - Az álom

Ahogy beültem a kocsiba fogtam és kikapcsoltam a telefonomat. Tegnap, mikor felébredtem észrevettem, hogy lemerült. Éjszaka feltöltöttem, de nem tudom minek. Ha most elmegyünk, akkor nem is lesz rá szükségem. És tényleg. Magunk mögött hagyjuk ezt a várost. Egész nyárra. Egész nyárra? jesszus….. Eddig bele sem gondoltam. De jobb lesz így… úgy sem túl hosszú a nyár…

Itali beült mellém. Meleg volt ezért lehúzta az ablakot, amin bedübörgött a város zaja. A zaj amit azóta a séta óta szeretek. Azóta a csodálatos séta óta.... Mac... már megint Ő.. nincs is olyan emlékem, ami ne kötődne hozzá...

Itali beindította a motort és kikanyarodott a forgalomba. Csak bámultam a szeretett városom. El-el mosolyodtam, amikor elsuhant mellettünk egy-egy ismerős épület, vagy felismertem egy utcarészt.... De mindezt most kicsit el kell felejtenem... DE NEM AKAROM!!! Miért? Miért nem tudok lelkesedni a kastélyért? Korábban mindig kértem Itali-t hogy meséljen nekem róla, de ő azt mondta mindig, hogy inkább elvisz oda, és a saját szememmel nézzem meg.... most pedig nem akarom látni... Csak egy üres szobában akarok ülni egyedül. Összekuporodni a sarokban és talán sírni. Szinte biztos vagyok benne, hogy Mac-et tegnap láttam életemben utoljára.... Emlékezni akarok Rá és életben tartani az emlékét. Nem akarom elveszíteni, Ő az életem része.... A legfontosabb része..... Összeszedtem a gondolataimat és minden erőmmel azon voltam, hogy felidézzem Őt. Minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát.. minden egyes mosolyát.... 

A rádióból szólt a zene... szinte észre sem vettem, amikor Ita a kocsi mögé kapcsolta a lószállítót. Minden egyes zene, úgyéreztem, ma nekem szól. Nekem, hogy a gondolataimat rendezhessem, és megtaláljam az elrejtett képeket, mozdulatokat. Mert megtaláltam és nem voltam hajlandó elengedni.

Akkor fogalmam sem volt róla merre járunk...... így utólag... észre sem vettem, hogy már nem New York vesz körül, hanem Jersey... aztán a táj és különböző városok... és a táj és a táj és a táj, amit viszont igen észre vettem... Csak azt nem hogy eközben áthaladtunk Pennsylvania-n... Így utólag visszagondolva valahol Ohióban aludhattam el....

Az utca zaja beszűrődött a szobába. Tisztán emlékszem, hogy Mac ott áll a szoba közepén... de hol vagyunk? és miért? Nem tudom... de mindjárt indul a vonata... mindjárt elmegy és akkor sokáig nem láthatom megint....

Odafordulok az ablakhoz és rátenyerelek a radiátorra, ami ontja felém a meleget. Kellemes érzés. Megnyugtató..... igen ez a jó szó rá..... megnyugtató, nyugodt az egész pillanat. Olyan mintha sosem lenne vége. És talán nem is lesz. Bámulok ki a havas tájra. Táj... hmm.... város. De valahogy ennek is meg van a maga hangulata és ez nekem tökéletesen elég. Gyönyörűen csillog a hó.

Mac lehelletét érzem a nyakamon. Érzem, ahogy kezeit körbefonja a derekamon. Kezei a hasamon, szájával belecsókol a nyakamba... Egész tesével hozzám simul és én biztonságban érzem magam.  Kezemet az övén nyugtatom. Végtelen nyugalom árad szét bennem. Egy olyan világba csöppenek, ahol nem kell ránézni az órára és azt mondani, "mennem kell" vagy "elkések". Nem, itt nincs ilyen.... Csak a végtelen nyugalom.

- Mennünk kell, kicsim. - szólal meg végül Mac és az arcomhoz simítja az Övét. Egyszer.. aztán még egyszer.... Behunyom a szemem és elmosolyodom. Érzem az illatát és hagyom, hogy puha bőre az enyémhez érjen. Örökké ezt az illatot akarom érezni. Ezt az enyhén mentolos édeskés, de ugyanakkor az arcszeszével keveredő illatot. Ezt, ami minden egyes alkalommal átragad rám, amint megölel, vagy csak megfogja a kezem. Néha ez az illat keveredik egy kis cigarettafüsttel, de épp csak annyira, hogy jellegzetes legyen és betöltse az orromat izgató keverékével. Olyankor ha dohányfüstös helyen volt, vagy ha még mindig engedett a kísértésnek és elszívott egy szálat..... de most nincs benne ez az aroma az illatban... lehet talán kicsit hiányolom is de maga az egész fűszeres levegő nem veszít értékéből soha. Nekem mindig is Őt jelenti. Már rajtam van ez az illat, és ha elmegy is érezni fogom....de most nekem ennyi nem elég, most Ő kéne... Ő.... Újra belecsókol a nyakamba, ezúttal oldalról. Érzem, ahogy forró lehellete előbb megsimogatja a bőröm, majd finoman eltűri a hajam, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Érzem a teste melegét és a kezével magához szorít. Imádom a kezeit a hasamon érezni és tudni, hogy Ő hozzám tartozik... Teste az enyémnek feszül még egyszer utoljára, hogy aztán elengedjen és a kezemet megfogva maga után húzzon. Rákényszerít, hogy kinyissam a szemem és megmozduljak...

Aztán újra fogom a kezét. De már kesztyűn keresztül. Mélyen belenézek barna szemeibe. Imádom ezeket a szemeket. Aki elsőre csak rápillant azt mondja barna... de nem csak barna... ha a napfényben megcsillannak az igazi színek a szemében, én látom a zöld árnyalatot. Látom a középbarna sugarat és ahogy a kettő tökéletesen egyesül egy barna szempárban. A zöld árnyalatot csak én láthatom benne. Csak én állok hozzá olyan közel, hogy a napfény kiemelje.. mint most is....

Tekintete elereszti az enyémet. Keze elengedi az enyémet. Jobb kezével lassan lehúzza a balról a fekete bőrkesztyűt. Tekintete követi a mozdulatot. Aztán feltekint rám. Meleg kezével végigsimítja az arcomat. Egy pillanat alatt a zsebébe rejti a kesztyűjét és felemeli a másik kezét is hogy tenyerébe foghassa arcomat. Finoman, de határozottan megcsókol... olyan fájdalmas és mégis édes a csókja. Elveszek a pillanatban és finoman szétnyitom ajkaimat, hogy érezhessem minden egyes ízét a csókjának. Minden símogatását a csókunknak, amit csak adhatunk egymásnak. Abban a pillanatban megszűnik körülöttünk minden..... minden....

Aztán lassan szétválnak ajkaink és kinyitom a szemem. Arcom még mindig a kezeiben tartja. Bárcsak sosem engedné el.... még egyszer hozzám hajol és egy csókot lehel a számra.... 

A lehellete látszik a levegőben, ahogy elenged. És minden mástól függetlenül boldog vagyok. 

A következő pillanatban egy hópihe száll az arcára... felnézek az égre.. Ő is velem hajtja hátra a fejét és elnevetjük magunkat. Amikor újra egymásra nézünk csillog a szeme... és ott van a szája szélén az a különös barázda, az a különös kis huncut ránc... imádom ezt a ráncot is, ahogy minden mást Benne... Kezemet az arcára helyezem, finoman, egész lassan. Tekintetem a szája szélén pihen. Hüvelykujjammal finoman végig simítom. Végig a mosolyát, végig a szája szélét, és az alsó ajka alatti kis kevés szőrszálat. És igen.. ezt is imádom benne... hogy kevés, hogy így tökéletes. Szinte minden egyes szőrszálnak meg tudom mondani a helyét, ahogy végig simítom az álla szélét.... nem kell az arcán keresnem, mert ott nincs.... nincs egy sem... az arca sima. Ahogy kezemmel az arcát simítom egy újabb hópihe landol a kezemen. Ujjaimmal finoman hátratúrok a füle fölött és lesöpröm a hajáról a hópihéket... Kezem megáll a tarkóján, hogy aztán közelebb húzhassam magamhoz és ajkam újra az Övéhez érhessen....

Nem érdekel a hideg.. nem érdekel a hóesés, ami körülvesz minket, csak az utolsó pillanat érdekel.... az utolsó pillanat....

Aztán el kell engednünk egymást...

- Mennem kell - suttogja. 

Érzem, ahogy egy könnycsepp tör elő szememből. Ajkamat beharapom és bólintok.

- Ne sírj... - hallom a hangját. - Ne sírj.. örökké a Tiéd vagyok....

- Örökké a Tiéd... - ismétlem.

Egy füttyszó szakítja meg a pillanatunkat és Mac még egyszer utoljára beletúr a hajamba, fejemet magához húzza.... egy utolsó csókot nyom a számra olyan szenvedélyesen, hogy azt hiszem sosem lesz vége...

Aztán hirtelen elenged és rohanva teszi meg azt a két lépést a kocsi ajtajáig... a vonat elindul vele és egyre csak viszi..... viszi......

- Mikor jössz vissza? - kiáltok utána kétségbeesetten.

- Nem sokára! - kiált vissza. - Nem sokára....

Ez a két szó visszhangzik a fejemben, ahogy látom a vonatot elkanyarodni.... és eltűnik az utolsó kocsi is...

Szórakozottan megérintem az ajkam. Még mindig érzem csókja melegét... érzem illatát az arcomon... a hópihék táncot járnak, ahogy a szél felkéri őket és magával rántja. Örvénylenek a levegőben és valahogy olyan fájdalmasan tökéletesnek érzem a pillanatot. Behunyom a szemem és egy könnycsepp gördül végig az arcomon.....

Calsia: Az első lépés egy különös világba... II.

A szemem még mindig fájt, alig bírtam kinyitni. Fulldokoltam a köhögéstől, miközben egyre messzebb mentünk a háztömbtől. Amennyire láttam, az utca tele volt köhögő, fulldokló, koromtól szürke emberekkel, mentőkkel, és tűzoltó autókkal. Nagy nehezen átvergődtünk az utca túloldalára. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a köhögést. Itali köhögését is hallottam magam mellett, de alig bírtam felfogni, mi is történik körülöttem.
Kezdtem úgy érzeni, hogy elhomályosul előttem a világ. Már alig érzékeltem a hangokat.
De valami visszarántott. A gondolat, hogy Mac merre lehet.... ekkor éreztem, ahogy Ita megérinti a vállam és hallottam, ahogy beszél hozzám..
- Chiara... Chia.. nézz rám...
Nagy nehezen megmozdítottam a fejem. Ránéztem.
- Jól vagy? - kérdezte. Most vettem csak észre, hogy ő már nem köhög.
- Jól.... jól vagyok.. - nyökögtem, holott még mindig úgy éreztem, nem bírok nyelni, és alig kapok levegőt.
- Dehogy vagy! Gyere... hazaviszlek.
- De.... hol van Mac? - futott át az agyamon.
- Nem tudom... - válaszolta és felnézett. Láttam, ahogy körbenéz, de aztán elhúzta a száját. - Nem látom. - mondta. - De most gyere. Hazaviszlek, és majd visszajövök megkeresni.
- Ne... maradjunk, keressük meg. - makacskodtam.
- Chia... pihenned kell.. majd visszajövök, ha biztonságban tudlak...
- Neked is pihenned kellene.. - vitatkoztam, de megint elkezdtem köhögni.
- Claire!!.. Nem vitatkozunk, most azonnal jössz velem. - jelentette ki és már húzott is maga után. A hangjából tudtam, ilyenkor nem jó vele vitatkozni. Ha valami ellen nem tűrt kifogást, akkor mindig az igazi nevemen hívott.
Megkerestük az autóját és beültetett maga mellé. Aztán beült ő is és beindította a kocsit. Néha még köhögött, de korántsem annyira, mint én.
Mikor megérkeztünk felkísért a szüleihez és becsöngetett. Nyílt az ajtó és megjelent az anyukája.
- Bemehetünk? - kérdezte köszönés helyett és elkezdett befelé terelgetni.
- Ne haragudj, hogy csak így rátok törtünk... itt hagyhatnám Chiara-t? Egy kicsit pihennie kéne.
- De hát mi történt? - kérdezte menet közben.
- Majd elmondom anya, kérlek.... hoznál egy pohár vizet?
- Persze...
Itali bevezetett az egyik szobába és lefektetett az ágyra.
- Jól van.. feküdj csak nyugodtan... pihenned kell. Mindjárt jobb lesz. - simította végig az arcomat. - Hozok neked egy takarót.
Fáradtnak éreztem magam. Nagyon. Csendben figyeltem, ahogy Itali odamegy az egyik szekrényhez, és kivesz a fiókjából egy takarót. Gondosan betakart és megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz. - mondta, miközben hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Itt van a víz. - lépett be az édesanyja.
- Köszönjük anya. - vette el tőle a vizet és adta át az én kezembe Ita.
Kortyoltam belőle és éreztem, ahogy megtisztítja a torkom. De továbbra is éreztem a tüdőmet feszítő fájdalmat.
- Jobban vagy? - kérdezte tőlem Itali anyukája, miközben Ita még mindig a kezemet szorította.
- Azt hiszem. - válaszoltam elhaló hangon.
- Ha bármire szükséged van nyugodtan szólj. - simította végig ő is a homlokom.
Bólintottam egyet és lassan lecsuktam a szemem. Éreztem, ahogy Itali mégegyszer megsimítja az arcom. Kinyitottam a szemem és ránéztem.
- Visszamegyek, jó? Na aggódj. Aludj egyet addig, míg elvagyok.
Ezzel felállt mellőlem és kisétált a szobából anyukájával együtt.
Hallottam, hogy beszélgetnek, de nam hallottam, hogy miről. Gondoltam, arról, hogy mi is történt velünk. Aztán a bejárati ajtó kinyílt és becsukódott. Itali elment.
Körbenéztem a szobában. A fal mellett állt egy szekrény. Szépen faragott ajtajain, a faragásokon megtört a fény és furcsa fény-árnyék játékba kezdett. Egy-egy vonala meg volt világítva, míg a minta másik fele sötétbe burkolózott. Pont mint én. Legalábbis néha. A nevelőszüleim nem tudnak rólam szinte semmit, de Itali azt hiszem mondhatom, hogy mindent. És ott vannak a hangok. Ők is egyre többet tudnak rólam. És még fognak is, bár óvatos vagyok....
Az ággyal szemben, az ajtó mellett egy asztalka állt. Illett a színe a szekrényhez, bár nem voltak olyan faragottak a fiókjai, csak egy egyszerű asztal volt. A falak halványnarancssárgára voltak festve és a besütő napfénnyel karöltve világos hatást keltettek. Egyszerű volt minden és mégis olyan barátságos. Teljesen illett a szoba Italihoz.
Alig bírtam már nyitva tartani a szemem, ahogy mégegyszer utoljára végigjártattam a tekintetem a szobán. Aztán lassan lecsuktam és hallgattam az utcáról beszűrődő hangokat. Próbáltam gondolni valamire, de nem ment. Akárhogy erőlködtem, csak egyre fáradtabbnak éreztem magam és egyre jobban elmosódott előttem Mac arca. Hiába próbáltam arra gondolni, mi is történt velünk, és mi volt az utolsó mozdulata, nem tudtam már egy pillanatot sem felidézni vele....Mély álomtalan álomba zuhantam.

---

Nem tudom, mennyi ideig aludhattam. Arra ébredtem, hogy valaki kinyitja az ajtót. Hallottam, amint belép a szobába és leül az ágyam szélére. Végigsimította az arcom, és megfogta a kezem. Biztosan Itali. biztosan megtalálta Mac-et...

A gondolatra kipattantak a szemeim.

- Ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni.. - szabadkozott.

- Megtaláltad Mac-et? - szegeztem Neki a kérdést, ahelyett, hogy azt mondtam volna, semmi baj...

Ahogy rám nézett volt valami a szemében. De nem tudtam mi. Most mindennél jobban kívántam, hogy érezhessem, amit érez, de nem lehet. Már régen rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok belelátni az érzéseibe. És nem azért mert nem akarok. Egyszerűen nem tudok. Nem tudok és kész. Ahogy ő sem tudja olvasni az én gondolataimat. Bevallom rajta kívül csak egy embernek az érzéseibe szerettem volna belelátni, de az övébe sem tudtam ugye. Bár Macnél halványan talán érezhettem volna valamit, de mint korábban Italinak kijelentettem, egyszerűen nem tehettem meg. Csak. Mert nem fair. Na de Itali? Egy rejtély számomra. Pont olyan, mint azelőtt az összes többi ember. Még akkor sem érem el az érzéseit, ha a szemembe néz. Az, hogy Mac érzéseibe egy pillanatra beletekinthettem, mielőtt megcsókolt... az csak azért lehetett, mert abban a pillanatban teljesen beleláthattam a lelkébe, az érzéseibe a szemén keresztül. De persze, ezt szándékosan elfojtottam magamban, mert nem helyes. De még most is. Ahogy Itali rám nézett... bár éreztem a változást a szemében, de nem az érzéseiben.... még  a szeme sem árul el számomra semmit....
- Előbb egyél. Utána elmondok mindent. - nem ujjongott az örömtől, az biztos. Felállt és odament az asztalhoz egy tányérért, amin kekszek voltak. A másik kezében egy bögrét tartott tele forró teával.
Vettem egy kekszet. Ahogy beleharaptam és lenyeltem, éreztem, hogy kaparja a torkom, de nem fájt már. Köhögnöm sem kellett. Vettem még néhányat, és ittam a teából, ami úgy éreztem, jót tesz a torkomnak.
- Jobban vagy? - kérdezte aggódva és az asztalhoz vitte a tányérat.
- Ühüm. - válaszoltam, miközben újra belekortyoltam a teámba.
- Ettem.... most már mondhatod... - nem akartam sürgetni, de valahogy nem volt jó érzésem. Kíváncsi is voltam, de egyszerre aggódtam is. - Hol van Mac?
Megfordult. Mélyet sóhajtott és nekitámaszkodott az asztalnak. Láttam, ahogy ujjai görcsösen markolják az asztal szélét.
- Nem tudom. - válaszolta egyszerűen és nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de megállt a mozdulatban. Láttam, hogy erősen gondolkodik, folytassa-e, vagy fűzzön-e hozzá magyarázatot. Megkönnyítettem a dolgát és kérdeztem.
- De ugye visszamentél a lakáshoz?
- Igen. - mondta és ezúttal folytatta is - Visszamentem, de ő nem volt ott. Végigkérdeztem mindenkit, de nem látta senki.
- De ugye... - kezdtem, de belevágott a szavamba.
- Nem csak ott jártam, Claire. - ismét keményebbre váltott a hangja, de tudtam, most nem azért mert haragszik rám. Csak tehetetlennek érzi magát és nem tudja hogyan fogalmazzon....finoman? Hallgattam és csendben vártam, hogy folytassa.
- Voltam a kórházban is. Nem volt a sérültek között. És a halottak között sem. - Nem tudom miért, de az utolsó mondata megnyugtott. De csak egy pillanatra, mert folytatta. - Utána néztem merre, vagy hova mehetett, de tényleg sehol nem látta senki. Egyszerűen eltűnt, és nem tudom hova. Próbáltam mindent megtenni, hogy megtaláljam, de egy valahol nem kereshettem... a házban.. oda nem engedtek vissza...
A hangja szinte már kétségbeesett volt, ahogy kimondta az utolsó szavakat, egyrészt mert tudta, mennyit számít nekem, és mert tudtam, ő is szereti Mac-et.
- Ez akkor azt is jelentheti.... - kezdtem bele minden érzelem nélkül a kérdésbe - hogy.... benn ragadt?
- Nem tudom. Talán nem.
- Meghalt?... - kezdtem érezni, ahogy a kétségbeesés elhomályosítja az agyamat.
- Nem, nem! Dehogy! - próbálta elsimítani a lelkemben kitörni készülő vihart, de a hangja így is elcsuklott. - Nem hiszem... Ez nem jelenti azt....
- De eltűnt és az olyan mintha meghalt volna. - vágtam a szavába.
- Nem, nem olyan. - próbált csitítani.
- De olyan! - folytak végig az első könnycseppek az arcomon. Sikerült megint szabadjára engednem a bennem lakó érzelmeket és csatlakoztak a saját fájdalmamhoz. Ez veszélyes.. nálam főként.. pláne, ha nem kapok észbe, és nem állítom meg idejében....
- Claire.... - ült újra mellém és törölte le az arcomról a könnycseppeket. - Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy meghalt. Ez olyan, mintha elutazott volna egy másik országba, vagy egy kis időre elment volna.. vissza fog jönni....
- Csakhogy ez nem egy egyszerű utazás! - fakadtam ki talán túl hevesen is. - Ez nem egy utazás, vagy olyasmi ahonnan tudod, hogy hazatér az ember! Ez egy lakástűz volt és ha valaki azt mondja, hogy egy személy eltűnt, akkor az nem azt jelenti, hogy egyszerűen eltűnt egy kicsit! Itt nem tűnik csak úgy el az ember! Ha valakinek elveszítik a nyomát egy ilyen helyzetben, akkor az azt jelenti, hogy meghalt!!!
- Claire! Figyelj! Lehet, hogy csak nem voltam elég alapos és valami elkerülte a figyelmemet. Majd jelentkezni fog.
- Nem! Ha így lenne már jelentkezett volna! És... te mindig elég alapos vagy....
- De...
- Ne!... Most az egyszer ne mondj semmit! Most érzem, hogy valami nincs rendben, hogy nincs sok remény...
- Az mindig van... - ölelt át és kezdte el kiűzni belőlem a visszafoghatatlan érzelmeket.
Percekig csak csendben öleltük egymást és zokogtam a vállán. Nem fogtam vissza a könnyeimet, mert éreztem, hogy nem tudom megállítani az érzelemhullámot... csak úgy ha kiengedem magamból, legalább azt a részét, amit akaratlanul is felszabadítottam....
- Emlékszel, hogy meséltem neked a kastélyról? Elviszlek oda.... Megígértem, hogy egyszer elviszlek....
Nem tudtam erre mit mondani. Korábban annyira látni szerettem volna ezt a világot, de most még nem tudtam akarom-e.

---

Reggel Itali-éknál ébredtem. Este rábeszélt, hogy menjek el vele a kastélyba. Sokáig fog tartani az utazás, de visszük magunkkal a lovakat is. Azt mondta, ma elintéz helyettem mindent. Délelőtt majd beviszi a bizonyítványom a suliba és beiratkozik helyettem. 

Ahogy a reggelinél ültem minden olyan nyugodtnak tűnt. Valahogy az előző napi balsejtelmem is elillant, de valami furcsa vette át a helyét... igazából nem tudnám megmondani mi, de nem éreztem semmi különöset... és ez olyan zavaró volt.

A gondolataim ezer felé száguldottak, ahogy belebámultam a reggeli kávémban és figyeltem, ahogy a gőz felszáll belőle. Talán egy kicsit még a kastély is újra elkezdett érdekelni.

Nagy nehezen elvettem a tekintetem a kávém körkörös örvényléséről, amit a keveréssel okoztam. Itali éppen egy újságot lapozgatott. Még pont láttam, amint lopva rámnéz, aztán elkapja a tekintetét és az újságot a kupac aljára rejti. Valami nem stimmel. Megint elfogott az a bizonytalan érzés. Kihúztam magam és minden idegszálam odafigyelt ezután minden mozdulatára. Megkérdezte hogy vagyok, jól aludtam-e és biztos, hogy minden rendben van-e. Előző furcsa baljós hangulatát elrejtette és izgatottan a mai nappal kezdetét vevő utazásról beszélt. Nem osztoztam teljesen az örömében, de valóban egyre lelkesebben álltam a "nyaralás" gondolata elé.

Aztán Itali fogta magát és elment, hogy intézze, amit kell. A lovakkal, a beiratkozásommal, meg nem tudom én még mivel. Amint kilépett az ajtón, míg anyukája mosogatott kaptam az alkalmon és előhalásztam az újságot, amit megpróbált eltüntetni - látszólag előlem.

És igen. Az első cím alapján már tudtam is miért: Lakástűz a 5th Avenue-n.

Bár még mindig nem tudtam miért is lenne olyan nagy baj, ha elolvasnám ezt a cikket, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Hát elkezdtem olvasni....

"Tegnap délután tűz ütött ki egy lakóház 4. emeletén....."

"Még nem tudják mi okozhatta....."

"Egy ismeretlen férfi holttestét találták meg az emelet egyik lakásában..... felismerhetetlenül összeégett.... fiatal, huszonéves férfi lehetett...."

"Egy másik lakásban egy tizenéves, vagy kora huszas éveiben járó női holttestet is találtak...."

"Még nem tudták azonosítani őket.... folytatják a nyomozást...."

Ahogy ezeket a sorokat olvastam éreztem, hogy egyre csak száll ki belőlem az erő és újra kezdenek elszabadulni bennem az érzelmek.

- Nem biztos hogy ő az.... - szólalt meg mellettem Ita. Észre sem vettem, hogy még visszalépett egy pillanatra.

- De lehet akár ő is..... - suttogtam - és szerintem ő az. Ha élne már megtalált volna....

- Ebben nem lehetünk biztosak...

- Tudom... - mondtam könnyektől elfúló hangon, de nem tudtam már visszafojtani őket.

- Ebéd után elmegyünk. És magunk mögött hagyjuk egy kicsit a várost és a gondokat....

- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.... ez nem így működik....

- Igen... igazad van. De most ilyen egyszerű lesz. Nem is örülsz, hogy velem töltheted az egész nyarat? - próbált meg felvidítani.

- De... de igen. - mosolyodtam el. - Örülök.

Tudtam, hogy ezt akarja. És ezt akarná Mac is. Lassan felálltam és Itali átölelt. Amikor elengedett, nem tudtam mit is érzek még. Bennem kavargott minden érzelem... minden, amit szabadjára engedtem, és nem tudtam kiválasztani, mit is érzek valójában. Bementem a fürdőszobába, és megmostam az arcom. Lassan sikerült megállítanom az érzelmeket és csak a sajátomra koncentrálnom, bár éreztem, hogy ez a pillanatnyi csönd, nem a tökéletes csönd. Újra ki fognak törni, mert még nem vagyok elég erős, hogy kordában tartsam őket. 

Letöröltem az utolsó könnycseppet is az arcomról. Még egyszerű volt. Ahogy belenéztem a tükörbe láttam, hogy még csak a szemem sem lett piros. Azt hiszem még nem fogtam fel eléggé. Nem volt erőm zokogni, vagy átgondolni mi lesz ezután. Gondtalanul lebegtem a semmiben. Csak ennyi. Nem éreztem semmit. Még. És nálam azt hiszem ez nem jelent jót. Mint a vihar előtti csend.

Délután beültünk a kocsiba és elindultunk....

Csak egy lélek....

Van hogy úgy érzem, tökéletes az életem.. és van, hogy úgy.... hogy egyáltalán nem az.
Az igazság valahol a kettő között van. Ha beletekintek mások életébe, akkor úgy gondolom, hogy az életem tökéletes az övéhez képest. De ha a saját családom sérti meg a lelkem, akár akarva, akár akaratlanul, akkor úgy érzem, hogy szánalmas kis életet élek.
Hányszor gondoltam, vagy mondtam már magamnak, hogy igen, ezt azért teszem, hogy megvédjem a lelkem, vagy igen ezért viselkedem így... csak az a baj, hogy néha magammal sem vagyok őszinte. És igen néha ott marad egy apró lyuk, amin keresztül beledöfhetik a kést a szívembe....
Akárhányszor megfogadtam, hogy ezt, meg ezt fogom tenni, és akkor senki nem fér a lelkemhez, mindig sikerült annyira feloldódnom, hogy kinyílt a kiskapu.. kinytottam, mert azt hittem érdemes beengednem rajta valakit, akit eddig távol tartottam.
És ismételten tévedtem. Azt hittem megértenek, de egyetlen beszélgetésből kiderült számomra, hogy nem... megpróbáltam világosan elmagyarázni, de ha ezt sem értették, minek is erőlködöm? Hát kell ez nekem? Kell , hogy örökké szorongjak, hogy örökké marjam magam? Nem, nekem ilyen élet nem kell....Ha kell hát örökre bezárom azt a kiskaput....  Feladom.. tényleg nem érdemes nyitva tartani...
Az ajtó csak azok számára van nyitva, akik tényleg törődnek is velem. De nekik mindig...


Nem érzem magam jól itthon... egyre jobban azt érzem, hogy amikor elmegyek, valami olyat hagyok magam mögött, amit nem fájna elveszítenem. Csak egy valami van, amiért szívesen lépek be az ajtón: a szüleim. És a hugom. Mert ők talán még megbecsülnek annyira, hogy érdeklődjenek irántam, és megértsék, hogy mit miért teszek. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor sok minden van, amit már ők sem érthetnek..... De a lényeget igen...


A többiek? A többiek úgy gondolják, hogy ki ez? Semmi közöm hozzá, hagyjon békén, tűnjön el...és igazából ők azok, akik engem nem hagynak élni... mert végre próbálok élni.. végre úgy érzem én is érek valamit, én is létezem... nem pedig csak úgy vagyok egy lélektelen kísértet....
De ők ezt nem érthetik.. pláne nem. Megítélnek anélkül, hogy ismernének, elítélnek, anélkül, hogy meg akarnának ismerni... de mi vagyok én? Csak egy árva lélek... akit csak a földbe kell taposni, ha az útjukba kerül...
Hát nem hagyom, hogy eltapossanak. Szépen csendesen kikerülöm, láthatatlanul élek mellette és akkor majd elfelejt... és végre nyugalmat találok itthon is....

A férfi.... =)

A FÉRFI

Az ember az élővilág legfelsőbb rendű élőlénye: gerinces, eleveneket szül, és azokat saját emlőjéből táplálja.
A férfi nem szül eleveneket, azokat nem táplálja saját emlőiből, nem is mindig gerinces, mégis ő kapta az 1-es személyi számot!


* KÜLALAKJA
Magassága és szélessége rendkívül változatos. Egy adott életkor után, és bizonyos mennyiségű serital elfogyasztása eredményeképpen kirajzolódnak a férfi fő alkotóelemei, úgymint fej, tor és potroh. Az alsó végtagjai általában jobb és bal lábra tagolhatók, hacsak nem magyar focista a szerencsétlen, mert annak mindkét lába bal. Biológiai felépítését illetően van néhány lényeges eltérés a női és a férfi test között, például a férfi ádámcsutkája. Néhány úr szarvat is visel, eme díszes trófeát nem a teremtőtől, hanem felesége őnagyságától kapja, és a büszke dámvaddal ellentétben, igyekszik a legnagyobb titokban tartani. Ez persze képtelenség, hiszen ő az, aki utoljára értesül a dologról.

* ELŐFORDULÁSA
A férfiak behálózzák az egész földet, ezen belül is a nőket. Fellelhetők vad állapotban a futballpályák lelátóin, félvad állapotban bárszéken, szószéken, hordón és minden elképzelhető vezető beosztásban, háziasítva a családi tűzhely körül papucs minőségben.

* EGYEDFEJLŐDÉSE
A férfit nem a gólya hozza. Mint mindent, az életét is a nőnek köszönheti. Eleinte újszülött, bébi, csemete, csöppség, gyerkőc a kissrác neve. Ebben a korban elhitetik vele, hogy tűzoltó lesz, meg katona, vadakat terelő juhász. A nők mindig mesélnek a fiúknak. Eleinte mesével altatják őket. Ha a kiskorú szerencsésen túljut az ebadta, nebuló, kölyök, kamasz, siheder, süvölvény, lakli stádiumokon, a fejlődés megállíthatatlanul továbbsodorja, és lehet belőle pali, ürge, manusz, hapsi, krapek, pacák, koma, pók, ipse, úr, régebben elvtárs, bajtárs, szaki, haver, pancser, mazsola, tag, góré, polgár, muksó, pasi, atyafi, fószer, fater, bácsi, tata, öregfiú, vén trotli, szenilis bakkecske.

* TERMÉSZETE
Vannak béketűrő, szelíd, igen jámbor fajták, ezeket az édes anyanyelv becenevekkel illeti. Például: pipogya fajankó, gügye faszi, hülye melák, te málé! Vannak pimasz, gátlástalan, rámenős, lelkiismeretlen fráterek is, ezekből lesznek a női ideálok, szívtipró filmsztárok, feledhetetlen örök szerelmek. Egy szerelmes férfi a nő számára a legvonzóbb látvány. Két szerelmes férfi a nő számára a legtaszítóbb látvány. A férfi a világ leghiúbb teremtménye. Képes volt szakállat növeszteni, hogy feltűnés nélkül bámulhassa magát a tükörben minden áldott reggel borotválkozás ürügyén. A férfinak van humora. Minden nőt sikerül megnevettetnie azzal a viccel, hogy a teremtés koronájának nevezi magát. A férfi igen leleményes és ravasz. Ádám addig nyaggatta istent, amíg Éva személyében társat remekelt számára. Mihelyt volt kire hárítani a felelősséget, azonnal szakított az almából. Az elveszett paradicsom tehát nem Éva kíváncsis! ágának, hanem Ádám pákosztosságának a következménye.

* TÁPLÁLKOZÁSA
A férfi mindenevő. Egy okos asszony mindent meg tud etetni az urával! Többségük mindenivónak is nevezhető, bár vannak férfiak, akik sosem isznak. Vizet. A magyar háziasszony szerint a férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni. Ez bölcs megállapítás. A nokedlis pörköltön hizlalt sörhasú férj nem szaladgál más szoknyák után. Örül, ha levegőt kap, és nem infarktust!

* FELHASZNÁLÁSA
A férfi eredményesen használható az élet számos területén, például konzervnyitásra, a kiégett villanykörte kicserélésére, családalapításra stb.

* ÉRDEKLŐDÉSI KÖRE
Mi érdekli a férfit? A politika, a pénz, a gazdaság, a technika, a művészet, az autó, az ulti, a póker, a veszély, a vita, a játék, az ismert, az ismeretlen, a föld, a víz és a levegő, a flóra és a fauna, a múlt, jelen és jövő, az élet és a halál, a szomszédok bögyös Icukája és a világmindenség. Szeretik a kutyákat, berzenkednek a macskától. Kockás inghez csíkos nyakkendőt kötnek, a boltban övék minden megbuggyant konzerv, csöpögős zacskós tej, sületlen kenyér.

A legszerényebb teljesítmény után is elvárják az elragadott dicséretet, amellyel nem szabad fukarkodnunk.

Miért is fukarkodnánk, kedves sorstársaim,lányok,asszonyok? Hiszen megvagyon írva:

"A férfi legszebb jutalma a nő, a nő jutalma az a tudat, hogy ő a jutalom."



És egy kép amelyet egy kedves ismerősöm osztott meg velem a minap, hogy hogyan is néz ki a férfi agy:

Calsia: az első lépés egy különös világba.... I.

"A bál után, mintha álomvilágban éltem volna. Milliószor visszajátszottam magamban azokat a pillanatokat..... az összeset arról az estéről.
Azt ahogy táncoltunk, azt ahogyan átfogta a derekam és ahogy a szemünk találkozottt és nem tudtam elengedni többé. Varázslat volt. Aztán, ahogy újra szólt a zene és mi szabadon táncoltunk. Minden megkötöttség nélkül. Nem kellett alkalmazkodni ahhoz, amit a tanár mondott, nem kellett alkalmazkodni egy koreográfiához... nem kötött meg semmi. Abban a pillanatban csak én voltam és Ő.
Mac... olyan régóta ismerem és mégis... már régóta tudnom kellett volna, hogy ezt érzem. És tudnom kellett volna, hogy ő mit érez, de mindig féltem belenézni az érzelmeibe. De akkor és ott... akaratlanul is megéreztem Őt. És már nem tiltakoztam...
Az, ahogy megcsókolt.. olyan tökéletes volt az az este.
Most, hogy eltelt egy hét, lassan már az őrületbe kergetett a hiánya. Eddig is mindig hiányzott, de soha nem ennyire.
Amint megérkeztem Italihoz, aki felajánlotta, hogy készít nekem kávét. Egy bögre hosszú, tejes kávéval a kezemben álltam mellette a pultnál, amikor Mac megérkezett.
Nem sok tartotta, hogy a nyakába ne ugorjak. Szorosan átölelt és megcsókolt. Olyan természetes volt ez a mozdulat, mintha már réges-régen együtt lennénk. Itali meg csak mosolygott, miközben hátrafordult, hogy lerakja a pultra a bögréjét.
- Na és fiatalok, milyen az évvége?  Újra itt a nyár, lehet élvezni a szabadságot....
Kibontakoztunk az ölelésből.
- Azt hiszem nekem jó lett. - mondtam és elmosolyodtam - Elraktam a bizonyítványom a biztonság kedvéért, mert holnap már vissza kell vinnem a suliba. Akarjátok látni?
- És ezt eddig eltitkoltad előlem? - nevetett fel Ita. - Na gyerünk mutasd!
Mac elengedte a derekamat, ahogy a konyha másik felébe mentem a székhez, amin a táskám volt. Előkotortam a bizonyítványom és Ita kezébe nyomtam.
- Azt hiszem, egész tűrhető. Úgy fele-fele...
- Ez tűrhető? Az enyémnél biztosan jobb lett... - szabadkozott Itali. Miközben tanulmányozta a jegyeimet felnézett egy pillanatra Mac-re.
- És te? Hogy állsz, Mac?
- Jól, azt hiszem. - jött a válasz, talán kicsit túl gyorsan is. - A matek az nem az erősségem. De a történelem az kiváló.
Röviden és tömören. Kicsit örültem, hogy most nem kezdi el a szokásos kiselőadást a történelemről, bár mindig szívesen hallgattam, ha magyarázott. Többet tanultam belőle, mint valaha az iskolában.
Megcsörrent Mac telefonja. Ránézett a kijelzőre és elhúzta a száját.
- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem.
Rámosolyogtam és jeleztem, hogy nem gond. Itali úgy látszik megelégedett a bizonyítványához fűzött rövid magyarázattal, mert nem kérdezett tőlem semmit róla.
- Mindig ilyen titokzatos? - tette fel a kérdést, fel sem nézve a bizonyítványomból.
- Ő mindig az. És mégsem. - sóhajtottam egyet.- Soha nem fogom őt kiismerni. És mégis..... máris kiismertem. Annyi évet töltöttem vele együtt, hogy már minden egyes mozdulatát ismerem.
- És persze, ez Neked egyszerűbb is, mert érzed, amit érez. - nyomta a kezembe a bizonyítványom.
- Nem. Nem érzem. - gyömöszöltem vissza a táskámba. - Érezhetném, de nem akarom.
Nyeltem egyet. Megvolt az oka, hogy nem akartam. Megtehettem volna, de nem mertem. Túl egyszerű lett volna. Aztán annyira megszokom, hogy nem tudok majd leállni. És végül összekeveredik bennem a valóság és a vélt érzések. Ezt nem akartam. És még kevésbé akartam Őt kihasználni.
- Tudod az elején megfordult a fejemben párszor, hogy kiolvasom mit érez. - kortyoltam egyet a kávémból. - De aztán rájöttem, hogy ez nem így megy. Megtanultam elkülöníteni az érzéseket a segítségeddel és megértettem, hogy nem lehet mindig élni ezzel. Néha igen.... és kell is. De nem a saját szórakozásomra, vagy saját érdekemben. Az nem én lennék.
Itali mosolyogva nézett rám.
- És mennyire igazad van. Soha nem feltételeztem rólad, hogy megtennéd. Én sem olvastam a gondoltaiban, pedig megtehettem volna az előbb is. De tiszteletben tartalak titeket. És egymást úgysem tudjuk ellenőrizni, szóval.... a csatolt részeket sem kell. - tette hozzá viccesen és felnevetett. A csatolt részeket...
Apám szokta mindig ezt a kifejezést használni. Egyszerre felvillant előttem az utolsó napom velük és összeszorult a torkom. Régóta nem kellett arra a napra gondolnom....
Csöngettek.
- Majd kinyitom, maradj csak. - tette le ismét a bögrét Itali.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. Mac még mindig telefonált. Kortyoltam egyet a már majdnem kihűlt kávémból. Elhúztam a szájam, mert így már nem az igazi. Aztán eszembe jutott, amit az egyik hang mondott nekem. "A hideg kávé is jobb annál, mintha nem lenne kávéd."  Egyes számú hang. Ismét elmosolyodtam. Milyen furcsa, hogy hangokra hallgatok, és még csak a nevüket sem tudom. Mi lesz akkor, ha majd egyszer találkozom a hang gazdájával? Nem fogom megismerni, mert csak a hangja az, amit ismerek. De azt legalább ismerem...
Nyílt az ajtó. Felnéztem, azt hittem, Mac tér vissza. De nem. Ehelyett Itali rohant be és ragadta meg a karom.
- Gyerünk! Tűz van a házban! Azonnal ki kell mennünk!
Csak húzott kifelé a szobából. Hirtelen gondolkodni sem tudtam. A táskámért nyúltam és épp csak el tudtam érni a pántját. Megragadtam a nagy siettségben.
Ahogy az ajtó felé haladtunk, már hallottam a kiáltozásokat, és éreztem a füst szagát. Mielőtt kiléptünk végre összeszedtem magam és lecövekeltem.
- Mac! És Maccel mi lesz??? Szólnunk kell neki! - kiáltottam kétségbeesetten.
- Már szóltam neki ne aggódj! Biztosan kint van már....- a hangját elnyelte a füst és a kiáltozás, ahogy egy újabb rántással kivonszolt az ajtón. Mostmár nem álltam ellen, nem is tudtam volna.
A folyosón szorongó tömeg elnyelt engem is. A füst miatt nem láttam az égvilágon semmit. Ita húzott maga után és csak remélni tudtam, hogy tudja merre van a kijárat. A tüdőm megtelt füsttel és elkezdtem köhögni. Az sem használt, ha a szám elé tettem a kezem. A tömény füst elborított mindent. Valahol előttem meghallottam Itali köhögését is. A szememet szétmarta a füst, becsuktam. Amúgy sem láttam semmit, eddig se, most pedig kínszenvedés volt még becsukva tartani is a szememet. Éreztem, ahogy a savas könnyek végigfolynak az arcomon és minden egyes csepp előtte marja a szemem. Levegőt már alig kaptam, minden pillanatban legszívesebben megálltam volna. A lábamból kiszállt minden erő. Egyszercsak éreztem, hogy Ita enged a szorításból. Hallottam, ahogy egy újabb köhögőroham kapta el. Aztán megállt és elengedte a kezem. Résnyire nyitottam a szemem, ennél jobban nem ment. A saját könnyem miatt homályosan láttam ahogy összeesik és a földön összegörnyedve köhög. Újabb köhögéshullám tört rám, de tudtam, hogy tovább kell mennünk. A tömeg majdnem elsodort. Mindenesetre az irányt már tudtam. Megfogtam Ita csuklóját és teljes erőmet bevetve igyekeztem talpra állítani.
- Gyere.... mennünk.... kell... - a szavaim elvesztek a hangzavarban. Ordítani szerettem volna, de elszorult a füsttől a torkom és csak halk beszédhang jött ki a torkomon. De egyedül nem ment... Ita-t nem tudtam magammal vonszolni.
- Menj... - nyögte ki két köhögés között - menj... ki... innen... hagyj, engem....
- Nem!!! - ordítottam ahogy csak tudtam és vettem egy mély levegőt. De ezt nem kellett volna. A füst végig égette a torkom és újra köhögni kezdtem. Küzdöttem még mindig az érzés ellen, hogy ott helyben leüljek és hagyjam magam elveszni.
- Nem.. hagylak... itt.... - nyögtem ki végül. Még egyszer erőtlenül megrántottam a kezét. Minden erőm elveszett. Lassan kezdett eluralkodni rajtam a pánik. És talán ez segített. Minden erőmet összeszedve megrántottam a kezét, olyan erővel, hogy ő maga is talpra tudott már állni. Átkaroltam a derekát, rám támaszkodott és én őrá. Egymást támogatva hagytuk, hogy sodorjon el a tömeg. És mint amikor a fény megjelenik az alagút végén, úgy jelent meg egy nyitott ajtó a következő kanyar után.
Fulladozva léptünk ki a házból, minden egyes levegővétel fájt. Csak az éltetett minket, hogy minél messzebb kerüljünk a forró, fullasztó pokoltól."

Ébren álmodom...

Ébren álmodom...
Azóta, hogy életem egyik legmerészebb négy napját töltöttem olyan emberekkel, akik feltétel nélkül elfogadnak. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg őrültséget, amit akkor csináltunk... és ez csak valaminek a kezdete volt. Valami megmagyarázhatatlannak, ami egy új élet ajtaját nyitotta meg előttem...
Velük és azzal az emberrel, akivel életem hátralévő részét akarom leélni. És még csak január van, (illetve február, mert ugye január közkívánatra törölve) de már annyi dolog történt velem, ami akár egy évre is elég lenne.


És nem minden volt kellemes. Amikor mindenki azt mondta körülöttem, hogy ez egy szar évkezdés, és minden ami rossz, az már megtörtént..utáljuk a januárt! én azt mondtam magamban, hogy minden csak most kezdődött el... minden. Nekem örült a lelkem, csak jó történt velem.
Na jó nem. De csak azt láttam, ami jó... és mondom még most is... ha a januárt ennyire nem szeretjük, akkor milyen lehet majd a többi hónap??? Lehet hogy rá fogunk jönni, hogy a január volt a legjobb hónapunk az évben. Mert minden évkezdés nehéz. Valami újat, valami jót várunk attól, hogy az óra mutatója elhagyta az éjfelet. Pedig semmi nem változik. Ugyanúgy jönnek szép napok, rossz napok, és jönnek fájdalmak, jönnek örömök. Ami változott az csak egy számsor... csak számok... és ez mindenkinek annyit jelent.. hát nekem nem azt jelenti, amit mindenki másnak.
Igen. Valóban egy új időszámítás kezdődik, de nem számokkal. Az életed egy újabb fejezetét írod és csak rajtad múlik, hogy milyen lesz az a fejezet.
Mit látsz? Jól látod az életedet, vagy csak azt látod meg, ami szerencsétlenséget hoz? Írsz egy olyan fejezetet, amit belevésel a papírba és azt mondod ez kísérteni fog örök életre, vagy szépen simán fog a grafitot, amit a kezedben fogsz és a szépet csendben belevésed a szívedbe, a rosszat pedig örökre kiradírozod az emlékeid sorai közül? Csak te írod a sorsod, még akkor is ha néha nem. Mert amikor nem, akkor mások rondítanak bele a soraidba és akkor csak tőled függ, hogy a folytatás már ne egy papírba vésett sor legyen, hanem egy szép kidiszített sor az életed könyvében.


Az elmúlt fél hónap az én életemben, minden jóval és minden rosszal együtt szép sorokat hagyott maga után. Mert voltam olyan emberek között, akikkel úgy élünk együtt, hogy teljesen természetes minden mozdulat, minden tett és nem kell azon gondolkodnom, hogy jajj, mit rontok el és hogy fog ezután rám nézni? Na jó... volt ilyen is, de kell egy-egy, hogy felébredjek és még jobban értékeljem amim van.
Volt olyan is ebben a két hétben, ami csúnyán padlóra kellett volna, hogy küldjön. De nem tette és nem is fogja tenni. Mindez 3 napja volt. Egy egyszerű hétköznapi vizsga. Azt hittem menni fog, de annyira naív voltam. Így egyáltalán nem volt nehéz megbuknom. Remélem ez volt az első és utolsó alkalom. És igen. Akkor én írtam bele azt a sort az életembe még akkor is ha előtte egy csodálatos sor virít. Hogy megbántam-e hogy bele kellett írnom? Igen megbántam....
De most tőlem függ, hogy a történet ezen fejezete hogyan folytatódik....


Azonban ugyan ezzel a nappal egy másik fejezet is elkezdődött... hogy hogyan és miért? Mert én írtam...
A szabadság... igen. Csodálatos dolog, és még ha nem is lehet teljesen az enyém, hát egy apró szeletét már megkaptam és örökre elraktároztam a szívemben. Életem egyik legfontosabb.... nem is... mondjuk csak ki: életem LEGFONTOSABB embere nekem ajándékozta a szívét. Szinte az egész hétvégét együtt töltöttük. Majnem a nap huszonnégy órájában együtt voltunk és beszélgettünk. A karjaiban tartott... ölelt, csókolt és megnyitotta a kaput a szabadság felé. Úgy érzem, eddig csak a kapu előtt toporogtam és vártam, mikor nyílik ki. Mert ha eddig azt éreztem, hogy ráléptem a szabadság felé vezető útra, akkor tévedtem. Az első lépést még csak most tettem meg az úton. Eddig csak tétován bolyongtam. De most? Most megkaptam azt, ami megmutatta, hogy már megtettem az első lépést....
Nekem adta a szívét... Nekem adta a legfontosabbat az életében...
Talán csak egy tárgy, de nekem ennél többet jelent.... Mert ebben valóban érzem a szívét. Valóban ott dobog az enyém mellett és azt hiszem örökre ott is fog dobogni. Egy ritmust dobog az életünk dallamában. És mostmár velem van akkor is, amikor ő maga nincs...
Tudom és érzem... nekem adta a szívét...

Amikor először megkaptam a rózsát, akkor arra gondoltam: de szeretnék most sírni... égett a szemem, de könnycsepp nem csordult le az arcomon...

Azonban most...

A kezemben tartottam ezt a drága kincset és Ő is fogta a kezem. A tenyerünk mögé rejtettük és ez volt az, amiből azt éreztem, összeköt minket valami... nem a tárgy... nem. Valami más...

Végigfolytak az arcomon a könnycseppek miközben rámosolyogtam... Ő nem értette miért.

Azért mert valami olyat adott a kezembe, ami drága kincs volt. Nagyon drága. És itt most gondolhatnék a valós értékére, de nem teszem... Az eszmei értéke még nagyobb... 

És nekem ez számít. Tudom mennyit jelent Neki és mégis... az én kezembe adta... Érzem, hogy én mást jelentek Neki mint az eddig bárki...sokkal többet.... pedig érezte már, hogy megtalálta az igazit... de mégsem. És most jöttem én. Én, aki nem különbözök túlságosan egy átlagos lánytól. De Neki igen...

Valamiért sokkal többet jelentek számára... nem tudom és nem is érdekel miért, csak azt kívánom, tartson örökké a pillanat...

Sokkal  nehezebb volt elengedni Őt mint bármikor máskor... sokkal nehezebb...

Vajon ez csak álom volt? Nem tudom.. de ha igen.. akkor ébren álmodom.....

Bocsáss meg....

Most azt hiszem nem kell a szép körítés, hogy így meg úgy jajj, milyen szegény vagyok...

Egyszerűen bevallom, hogy megint hibáztam és az a baj, hogy ez nem az első eset...
Pár napja elkövettem egy hatalmaas hibát. Persze mint az lenni szokott, most sem éreztem abban a pillanatban. Csak egy perccel később... és azonnal tudtam, mi lesz a következménye.. hogy kétségbe voltam esve? Az nem kifejezés...és nem mentegetem magam, mert  pontosan tudom milyen hülye és meggondolatlan voltam... 
Másnak talán nem tűnhet nagy gondnak, de én nem lépek túl rajta ilyen könnyen...Mert ezzel egy olyan embert veszíthetek el, aki fontos nekem. A háta mögött történt, igen... és befoghattam volna a számat, nem is kellett volna megtudnia. De én nem vagyok ilyen. Soha nem is voltam, akár elhiszi ezt akár nem. És most nem érzem magam jobban attól, hogy elmondtam. és nem is fogom még sokáig. Ha eddig nem is annyira, hát most kétszer olyan szarul érzem magam. 


Most nem bújhatok el senki háta mögé... nem mentegetőzhetek, és nem is tezsem. Egyszerűen csak arra kérem, bocsásson meg nekem. De ha nem, hát akkor teljesen meg értem, mert igaza van. Mert tudom, hogy igaza van... mint mindig. Az én hibám, az én felelősségem.
Csak szeretném, ha tudná, hogy soha nem akartam megbántani. De úgy érzem, el kellett modanom, hogy hibáztam, pedig igazán befoghattam volna a szám, és akkor talán soha nem tudja meg a hibám...
De én nem vagyok olyan ember aki elbújik. Vállalom a felelősséget a tettemért, mert tudom néha nagyon sok múlhat ezen. A beszélgetésünk után a szokásos vasárnapi mise volt a programom... lehet most furán fogalmaztam, mélyen vallásosoktól elnézést. 
Megragadt az agyamban egyetlen mondat: "és bocsásd meg vétkeinket...".
Csakhogy ez nem elég. Hiába bocsát meg neked az "univerzum" ha az, aki ellen vétettél soha többet nem áll szóba veled. Itt nem elég egy bocsánatkérés. Mert a seb megmarad és nem csak az én lelkemben, hanem azéban is, aki ellen elkövettem. Nah hát igen.. most írhattam volna, hogy "megondolatlanul elkövettem". De ha tudom mit tettem, az mennyiben meggondolatlan? vagy írhatom azt hiszem hogy utólag átgondolt...


Áh.... nem vagyok én senki, hogy ezt a hibát megbocsássák nekem. De nem akarok erről többet beszélni. Azt hiszem tudni fogja az, aki ellen vétettem, hogy miért írtam mindezt. És nem kérem, hogy bocsássa meg nekem, mert nem lehet. Sokmindent kell tennem azért hogy begyógyuljon az a seb, amit most ejtettem, mindkettőnk szívében. Szeretném lezárni magamban a hibáimat és ezerszer jobban odafigyelni, mert hiába figyeltem jobban.... a hiba bennem van, valami megváltozott bennem és sorra követem el a hibákat, de ez a legsúlyosabb és a legnagyobb, amivel a legtöbbet veszíthetek....  És nem kérem, hogy bármit is mondjon ez után az írásom után, csak bocsáss meg kérlek... még egyszer utoljára...

Szeretném lezárni magamban a hibáimat, mert mostanában egyre többször hibázok, de ez a legsúlyosabb és a legnagyobb hibám, amivel a legtöbbet veszíthetek....