Meglepetés

Sokszor mesélték már nekem, hogy a szüleim hogyan ismerték meg egymást, hogyan találkoztak és hogy apum mi mindent meg nem tett anyáért.

Még ma is... néha csak úgy megjelenik egy szál rózsával, vagy egy csokor virággal, amikor az égvilágon semmi ünnep, semmi alkalom nincs... csak egy átlagos hétköznap. Mert meglátta a virágot és anyum jutott eszébe, hogy mennyire szereti őt és ezért meglepte...

Ilyenkor mindig irigykedve figyeltem őket, mert manapság egyáltalán nem biztos, hogy egy férfi megtesz ilyesmit... és nem hittem hogy velem ez valaha is megtörténhet...

3 hónap telt el eseménytelenül és ez eszembe sem jutott. Mármint a virág, a rózsa..... bármi ilyesmi...

A héten egyszer a másik felem :) összebeszélt anyummal és eldugdosták előlem az ajándékot... kíváncsi lettem, de kivárom...

mert a meglepetés, az meglepetés és én szeretem, ha meglepnek...

Ma pedig előállt azzal, hogy valamit szeretne nekem adni.... Jesszus, de még mit??? Hiszen az ajándékom már elrejtve, és még mindig kapok valamit??? Miközben én hatalmas gondban vagyok az ajándékozással...

Aztán mielőtt elindultunk tőle haza, elővette.... a legszebb dolgot, amit kaphattam tőle... nekem nem is kell más ajándék... ez bőven elég...

Zongora

Néma csend. Nem mozdult meg senki. A tanárok arra vártak, hogy valaki folytassa a vizsgát és bár már tucatnyian játszottak azelőtt, mégis nem indult el senki. Végre elhatároztam magam, és felálltam. Ahogy felléptem a színpadra éreztem, hogy remeg a kezem, de csak egy kicsit. eddig nem remegett, pedig ideges voltam. Ez kívülre most sem látszott, mint mindig. Leültem a zongora elé és eszembe jutott, menyi ember gondolhat rám most.

Mindenkinél azt látom, láttam, hogy egy jó ár pillanatig csak ül a zongora előtt, de nem kezdi el. Én nem szoktam sokat várni azzal, hogy elkezdjem. Most ahogy ráhelyeztem a kezem a billentyűkre, valahogy mégsem tudtam megmozdulni. egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne kezdenem, mert mindenki arra vár, de a kezem nem engedelmeskedett. 

Aztán valahogy, bizonytalanul átbukdácsoltam az első néhány hangon... lassan érzetem, hogy magával ragad a darab lendülete és így utólag tudom, hogy akkor minden erő, amit kaptam azoktól, akiknek a szemeit a hátamon éreztem, bár nem voltak, nem lehettek ott.. szóval minden erő megragadott és magával rántott...segített.

"Egy-két apróbb hiba, de már túl vagyok a nehezén" , gondolta a tudatalattim. Az utolsó egy sort márnem ronthatom el, az hazai pálya biztonság, soha nem rontottam. És bár nem mondtam ki gondolatban sem mindezt, azonnal elengedtem magam....

Mint akinek az idegesség a megkönnyebbülés után jön: elkezdett őrülten remegni a kezem. Abban a pillanatban elvesztettem minden erőt, elvesztettem minedenkit, aki mögöttem állt....

A lendület megszakadt és az utolsó sort már nem tudom, hoygan játszottam el. De elvesztettem mindent és az ujjaim már nem engedelmeskedtek. A  legegyszerűbb dolog is el lett rontva, mert már elengedtem az erőt, ami a darabomat összetartotta...

Teljes káosz... pedig csak egy sor lett volna vissza.... 

Karácsonyfa

1

jó

szót

szólni. Egy

beteget felüdíteni.

Valakinek kezet nyújtani.

Megdícsérni egy ételt. Nem

feledkezni

meg egy

közeledő születésnapról.

Óvatosan csukni be az ajtót.

Apróságoknak örülni. Mindenért

hálásnak lenni. Jó tanácsot adni. Egy levél

írásával örömet szerezni. Apró

tűszúrásokon

nem évődni. Jogos

panaszt nem emlegetni

föl újra. Nem tenni szóvá

ha a másik hibázott. Nem

fogni fel elutasításként, ha háttérbe

szorulunk. Levert hangulatot nem venni

komolyan. Nem sértődni meg egy

félresikerült szó miatt.

Megtalálni az elismerő dícsérő szót

a jóra, az együttérzés szavát a a megalázottnak,

egy tréfás szót a gyerekeknek. Mély kézszorítással

vígasztalni szomorút. Becsületesen elismerni az

elkövetett helytelenséget. Örülni a holnapi napnak.

Bizonyos dolgokra aludni egyet. MIndenre rászánni

a kellő időt és gondot.

És mindenben szeretettel lenni.

Részlet

"Ott álltunk. Minden szem ránk szegeződött. Egy pillanat alatt teljes csönd lett a teremben. A tetőn keresztül tisztán lehetett hallani az eső cseppeket, amint hozzáverődtek a fémhez. Minden szempár a karvezetőre szegeződött. Egy pillnat és felemeli a kezét. Még egy pillanat és magával ragad... megszólal a kórus...
A sopran hangjai egyre magasabban szólnak és úgy érzem, hogy áthasítják a levegőt... Felemelő érzés. Aztán csendesül a kórus és a kórusmű a végéhez közelít. Egy hatalmas szünet és megszólal az utólsó harmónia. Egy perc és vége a csodának. Elégedetten csukom be a kottatartóm és figyelem, ahogy a nézők lassan feleszmélnek és a feszült csendben elcsattan az első tenyér... aztán még egy és mégegy... hangorkánná növi ki magát a tapsvihar ami körül vesz...
Megint valami csodálatosat vittünk véghez..."

Kétség

A kétségek minden jó dolog mögött ott rejlenek. Néha apróságok és ügyet sem vetünk rá, de néha megkeseríti a mindennapjainkat a bizonytalanság.

Amint megjelennek a lelkemben a kétségek, már érzem, hogy valami nincs rendben. De soha nem tudom mi. Addig nem nyugszik a lelkem, amíg ezek a kétségek el nem tűnnek.... de nem tűnnek el.

Magamnak sem merem kimondani őket, mert félek tőle, hogy igaz. A gondolataim mélyén rejtőzik és a tudatom sikertelenül próbálja megcáfolni minden egyes apró részletét.

És az sem segít ha beismerem magamnak.

Az sem, ha kimondom... illetve mégis. DE csak ha a megfelelő embernek mondom, annak aki miatt vannak...

Amint kimondom, megkönnyebbülök. A tudatom feladja a próbálkozást és elismeri, hogy igazak a kétségeim. De a lelkem? Azonnal megácfolja, hogy valaha is léteztek ezek a kétségek...

És felszabadul... A nyomasztó érzés eltűnik és helyébe lép a megkérdőjelezhetetlen igaz érzés. Ami mögött már nincs kétség... 

Öröm, nevetés és egy találkozás

Egy képpel bővült a gyűjteményem. A gyűjtemény, amelynek minden egyes darabját szívből adták. Melynek minden egyes darabja fontos a számomra, sokat jelent nekem. Nem minden nap kap az ember ilyen ajándékot.

Találkozni egy olyan emberrel, akivel soha életemben nem találkoztam furcsa volt. A legelső alkalommal össze kellett szednem minden bátorságom, hogy felszálljak arra a bizonyos buszra és tíz percet utazzak egy ismeretlen faluba egy ismeretlen emberhez, akiben mindennek ellenére megbízom. Jó érzés volt, hogy teljesen természetesen vette, hogy én megyek és ő vár. Mintha évek óta ismernénk egymást. Pedig nem....

Egy közös dolog volt bennünk... illetve kettő. (a városon kívül). Az egyik közös pont az oldal ahol találkoztunk.... A másik pedig a lovak. És ez volt az a közös pont, ami indokot adott arra, hogy jobban megismerjük egymást.

Aztán hosszú szünet. Egy felejthetetlen délelőtt után, amikor megismerkedhettem a lovakkal :) , csak ígérgettük egymásnak, hogy majd találkozunk még. De nem határoztuk el magunkat, hogy újra találkozzunk. Egészen mostanáig. Azért is volt kedves számomra ez a találkozás, mert Ő volt az első ember azok közül, akikkel azt hittem soha életemben nem találkozhatok. És Ő volt az, aki megtörte ezt a sort. Mert találkoztunk.... és beszélgettünk... és ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk....

Aztán sok sok ígérgetés után hirtelen elhatározásra újra elgondolkodtunk azon, hogy össze kéne hozni valamit. 

És összehoztuk a találkozást. 

Nagyon jó volt újra hallani a hangját, látni az ismerős mosolyt. Emlékszem milyen furcsa volt, mikor először felhívtam őt és bele sem gondoltam, hogy még soha nem hallottam a hangját azelőtt.... és legelőször amikor meghallottam, alig bírtam kinyökögni miért is hívom, ki vagyok, holott tudtam, hogy várja a hívásom.

Ha meglehet ítélni egy embert a hangja alapján, akkor azt mondanám, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy szeretni fogom Őt. És megint nem tévedtem...

A mostani találkozásnál is féltem egy kicsit a telefonhívás előtt... de most már sokkal könnyebb volt. Nem akadtam meg, nem nyökögtem azt hiszem... sokkal természetesebb volt az egész...

Egy fél délutánt töltöttünk együtt. De olyan volt, mintha napokat beszélgettünk volna át....

Nevettünk, sétáltunk és élveztük az együtt töltött perceket, terveztük a következő találkozást. És ő is meg tudott lepni, mint ahogy mostanában sokan. Egy apróságot kaptam, ami másnak lehet, hogy nem jelentene semmit, de nekem a világot jelenti, a szeretetet, amit mostanában kapok. És ezért rengeteg köszönettel tartozom.

Amikor hirtelen végeszakadt a beszélgetésnek és láttam elhajtani az autót, amit egy perccel azelőtt még a nevetésünk töltött meg....

Furcsa volt. Olyan kiüresedettnek éreztem a lelkemet. Valami megint elhaladt mellettem szép pillanatokat hagyva maga után. Ránéztem a képre, ami a kezemben volt és elmosolyodtam.... Aztán felnéztem és halkan a sötétbe suttogtam: "Nemsokára találkozunk.....Kincseske...."

Calsia

"Az erdő sűrű volt. Sokkal sűrűbb, mint Calsia más helyein. Erre még nem jártam. Itali nem hozott még el erre.
Csendben sétáltam újdonsült barátnőm mögött. Csodáltam az előttem feltáruló újabb és újabb sűrűt. Ez is olyan csodálatos volt, mint Calsia többi része. És annyi számomra felfedezetlen hely van még...
A csöndet egy éles sivítás szakította meg.
- Hallottad? - kérdeztem.
- Mit? Én nem hallottam semmi különöset...
Ekkor újra hallottam.
- Most is!!! Hallottad? Sophie hallottad? - valahogy hirtelen félelemmel töltött el az ismeretlen hang.
Ahogy ránéztem Sophie-ra csak mosolygott.
- Gyere.... - suttogta - mutatok neked valamit....
Azzal megfogta a kezem és maga után húzott. Szinte futottunk a lassan már áthatolhatatlan erdőn keresztül. Nem tudtam követni. Nem tudtam megjegyezni merre vonszol maga után. Éreztem, hogy egy lejtős terepen haladunk felfelé. De a fák között nem lehetett kilátni. Koronájuk szorosan összezárult a fejünk felett.
Hirtelen egy dombtetőre értünk. Sziklás, füves, alig pár embernyi hely. Körülöttünk az erdő, alattunk az erdő..... és a fejünk felett az erdő. Hiába igyekeztem, az égnek csak egy kis szeletét láthattam. A hegy egyik kiszögellésén álltunk. És felettem tornyosult Calsia szíve. Legalábbis ez jutott eszembe. Itali azt mondta, hogy Nawtaru Calsia szíve. De nem magyarázta meg miért.
Ahogy körbe néztem, megint megragadott a táj szépsége. Rengeteg szikla magaslatot láttam. Selymes füvet hintáztatott rajtuk a szél. Éppen úgy, ahogy az én kis dombomon is. Olyan hatalmas volt ez a világ, és én olyan kicsinek éreztem magam benne. A fák és bokrok együttese misztikusan vonta körbe az egész tájat. Észre sem vettem, hogy mennyire magasra jutottunk. Ahogy felnéztem, a felhők egyre közelebbinek tűntek. A hegy tetejét pedig rejtélyesen körbe vonva eltakarták a kíváncsiskodó szemek elől.
- Sophie hol....? - vagyunk... akartam kérdezni, de ő nem volt sehol. Itt hagyott teljesen egyedül?
- Sophieeee!!!! - kiáltottam, de nem jött válasz. Visszafordultam az erdő felé, de már nem tudtam volna megmondani, merről jöttünk. Kétségbeesetten forogtam körbe. Már inkább tűnt csapdának ez a kis tisztás, mint egy lenyűgöző tájra nyíló magaslatnak.
Nem tudtam, mit tehetnék...... a torkom elszorult a gondolatra, hogy egyedül vagyok Calsia közepén és nem tudom merre mehetnék....
A szívem vadul kezdett verni, amikor meghallottam megint azt a hangot. Egyre közelebbről hallottam, a fejem fölül. Aztán hirtelen a felhők közül szinte kirobbant egy hatalmas .... egy hatalmas....
Nem hittem a szememnek. Félelmetes volt. Egyre csak felém közeledett. A szárnyait hatalmasra tárta, hasa alatt felhúzott lábain láttam a hatalmas karmokat. A sárkány egyre csak felém száguldott...
Elkezdtem hátrálni, de az erdő szélénél már nem tudtam tovább menni. Szemem tágra nyilt a rémülettől, a gyomrom görcsbe rándult és minden idegszálam a hatalmas állatra figyelt. Még tíz méter..... még nyolc.... öt.... és nem lassít....
Az utolsó pillanatban még szélesebbre tárta szárnyait, hasát fordította felém és egy méterre a szikla szélétől megállt. Egyhelyben tartotta magát a levegőben. Most már tisztán láttam minden részletét. Az egész sárkány kékeszöld színű volt. Feje tetején a taraj és a szárnyai vége pedig narancssárgás. Apró pontnak éreztem magam mellette. Legalább hússzor akkora volt, mint én. Féltem. Mit csinál? Miért állt meg?
Amint feltettem magamnak a kérdést a sárkány előre nyújtotta lábait is finoman megállt a szikla szélén. Szárnyait maga mellé húzta, és megállt.
Sophie nevetve ugrott le a hátáról.
- Gyönyörű nem? - kérdezte.
Nem jutottam szóhoz. Már sokkal ártatlanabbnak tűnt ez a teremtmény, de olyan hatalmas volt. Nem bíztam benne.
- Fel akarsz ülni a hátára? - szegezte nekem a kérdést Sophie.
- Öhm... ezt most.... inkább kihagynám.... köszi. - nyökögtem. Alig jött ki hang a torkomon.
- Ahogy gondolod. - vigyorgott. - De akkor gyalog megyünk.
- Hova? - bukott ki belőlem  kérdés.
- Oda fel. - mutatott a hegy teteje felé. - Sokáig fog tartani.
Tétováztam. Oda? Fel? De hiszen az nagyon messze van! A legközelebbi szikla is több órányi gyalogút innen, nem hogy még a hegy teteje!
- Jól van.... - adtam be a derekam. - De... nem bánt? - néztem bizonytalanul a sárkányra.
- Elsie? - nézzett rám kérdőn. Az arcomon látszódhatott a kétségbeesés, mert hirtelen felnevetett. - Dehogy! Nem bánt, ne félj! Gyere... segítek felülni.... - nyújtotta felém a kezét.
Bizonytalanul léptem közelebb. De félelmem azonnal elszállt, amikor már biztosan ültem Sophie mögött.
- A repüléstől sem kell félned. Csak kapaszkodj belém. Nem fogsz leesni ígérem.
Nah hát a repülés volt az amitől a legkevésbé féltem. Merthát repültem én már Blacknight hátán ülve.... az is csak elsőre volt furcsa.... Ez sem nagyon különbözhet attól.
Bár igaz, hogy most egy böhömnagy sárkány hátán ülök, nem pedig egy szárnyaslovon.

Ahogy a magasba emelkedtünk egyre jobban biztonságban éreztem magam. Pillanatok alatt tettünk meg olyan távolságot, ami napokba telne gyalog. Aztán ahogy egyre feljebb emelkedtünk elértük a felhőket. Föléjük emelkedve még a lélegzetem is elállt. Ha valami felülmúlta azt a látványt, ami elém tárult odalenn, hát akkor ez az volt.
- Nézd! - billentett ki ámulatomból Sophie. - Ott vannak!
Egy sziklabarlang bejárata előtt hatalmas síma sziklapad volt. Tele sárkányokkal......
- Majd választhatsz magadnak egyet.... ha felkészültél. - Ezt mondta Itali is, mikor a gyűrűt felhúztam az ujjamra és megkérdeztem, mikor jöhetek át egyedül. "Majd ha felkészültél"  De mikor?

Ahogy végignéztem a rengeteg sárkányon, mind egyformának tűnt. Egyet kivéve. Ez a sárkány fekete volt. A szárnyai pedig mélyzöldek. Ha távolabbról nézi valaki, azt hihetné, hogy azok is feketék.
Ahogy figyeltem észrevettem, hogy ő is engem néz. Éreztem, ahogy végigmér. Aztán kitátotta hatalmas száját és tiszteletet parancsolóan ránk mordult. Elrugaszkodott a párkányról, és felemelkedett a levegőbe. Egy morgás kíséretében nagyokat csapott felénk a szárnyával. Aztán irányt váltott és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől....
Félelmetes volt, mégis lenyűgöző... és gyönyörű...
Ahogy az előbb egy pillanatra megállt a levegőben....... volt benne valami.... valami ami megfogott....
ha eljön az ideje, Őt fogom választani...."