Kapcsolatok

Belegondoltatok már valaha, mitől és hogyan alakul egy kapcsolat azzá ami?..

Mitől lesz valaki fontos a számotokra és mitől kerül hozzátok olyan közel, hogy egyszercsak elgondolkodtok, milyen is volt egy évvel azelőtt még egy lépés távolságból figyelni az életét? Most meg benne vagy az életében...


Mitől alakult szorossá a kapcsolat? 
És ha belegondolsz... csak pár nap alatt, vagy pár hét alatt... vagy talán egy év alatt...


Velem nem először történik ilyesmi és minden egyes alkalommal csodálkozom rajta....


Már régóta ismerem. Köszönünk is egymásnak, de semmi több. Egyszer beszélgettünk. És néha összefutunk az utcán.
Aztán jön egy furcsa lehetőség. Egy másik város. És mindketten kötődünk hozzá így vagy úgy. Munka és iskola.
Egy egyszerű ajánlat: idegen város, idegen közeg. Kell valaki, aki segít. 
És még ha nem is kell segítség, hát felhívom. Egyszer megfordult már a fejemben, hogy jobban meg kéne ismernem. De lehetetlennek tűnt.
Most itt lehet a lehetőség, de az ötlet ugyanolyan őrültség, mint évekkel ezelőtt. Egy évtized választ el...
Aztán egyetlen jel, és már tudom... jobban meg fogom ismerni.... De nem most. Talán hónapok, évek alatt.


Aztán eltelik egy nap. És még egy...  Aztán egy hét, és már azt érzem közelebb van hozzám, mint valaha. Mitől lett ilyen hamar, ilyen közeli a kapcsolat? Nem tudom...
Egy hét alatt megismertem úgy, mintha évek teltek volna el...
Mitől lett két ember ilyen rövid idő alatt idegenből ismerős, ismerősből barát, barátból társ?


Vagy miért lesz valaki a legközelebbi barát? Miért érzi azt, hogy megbízhat bennem és én is benne? Miért szeret meg engem és bánik velem úgy, mintha mindig is fontos lettem volna neki? Egy barátság kialakulásához is évek kellettek... legalábbis ahhoz, hogy tényleg érezzem, ő is közel érez magához, nem csak én érzem azt, hogy elmondhatok neki mindent....
És vannak jelek... vannak jelek, amik jelzik, hogy fontos vagy és mikor erre rájössz az a legjobb érzés...
Végre érzed, hogy valaki szeret...


Mert nagyon nehéz kivívni egy ember feltétlen bizalmát, szeretetét. A családodról tudod, hogy mindenki szeret. De a többi ember? Kik azok, akik szeretnek még? De igazán? Nem csak úgy nagyjából...
Aki mindent tud Rólad és elfogad olyannak, amilyen vagy és nem kritizál, nem sérteget csak azért, mert mást szeretsz mint ő...mert máshogy gondolkozol...


Az ilyen embereket nevezheted igazi barátodnak.... és igazi barátból nagyon kevés van. Nagy szerencse, ha egy embernek több is akad. De ha megtalálod, akkor biztos lehetsz benne, hogy bármi történjék is, Ő a családodon kívül az a személy, aki kiáll melletted és szeret....

Érzés

Majdnem egy hete nem írtam. Mert nem tudtam miről írhatnék...

Arról, hogy nem érzek semmit? Nem érzek fájdalmat akkor, amikor kellene? 
Arról, hogy épp ugyanúgy telnek a napjaim, mint azelőtt? Hogy nem változott semmi múlt kedd óta?


Mert igen, nem éreztem semmit... első pillanatban fájt, első pillanatban ejtettem egy könnycseppet, de amint legördült az arcomon máris eltűnt minden érzés. Felidéztem egy mosolyt attól az embertől, aki elment és ez mosolyt csalt az arcomra. 
Ugyanúgy örültem, ugyanúgy éltem tovább a napjaimat, mintha nem történt volna semmi. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy bennem van a hiba? Ennyire érzéketlen vagyok? Vagy ennyire erős? Vagy nagyon jól fogom fel a dolgokat?


Aztán eljött a mai nap. Az utolsó búcsú napja. Nem fogok sírni, mert eddig sem tettem, már csak azért sem, mert nem éreztem semmit.
Aztán ott álltam talpig feketében nem messze az utolsó pillanattól, ami elválasztja a világot az elmúlás utolsó mozzanatától. A szüleim egyedül hagytak és nem mondták, hogy kövessem őket. Mikor megtudtam, hogy hová mentek, akkor már dühös voltam, hogy nem mehettem velük.
A rokonnal, akitől elbúcsúztunk ma, csak nemrégen lett szoros a kapcsolat. Pesten élt a feleségével, és mikor ő meghalt, a mamám járt el a bátyjához két hetente, hogy biztonságban tudja. Néhányszor én is csatlakoztam hozzá és tudom, hogy szeretett engem, és én is őt.
Aztán elkezdődött, amit senki nem tud elkerülni ilyen idősen. Idehoztuk a városunkba, szülővárosába, hogy közelebb legyen. 
És azóta nem voltam nála. Nem látogattam meg és nem beszélgettem vele. Kerültem azokat a beszélgetéseket, amikor nagymamám arról beszélt, mi történt a bátyjával, hogyan romlik az egészsége. Egyszerűen nem akartam hallani.
Az egyetlen, ami bántott az elmúlt héten, az ez volt, hogy távol tartottam magam mindentől, ami róla szólt.... 
Most pedig a szüleim távol tartottak attól is, hogy utoljára lássam őt. Most, hogy végre törödnék vele, nem tehetem meg.
De még mindig nem érzek semmit. Nem fogok sírni...
Az első fájdalom akkor ért, amikor a sír mellett álltunk és a koporsót letették az emelvényre. Mert akkor már közel volt a perc ahhoz, hogy felismerjem mi történik...
Az első könnycsepp akkor gördült végig az arcomon, amikor a koporsót lassan leengedték a sír mélyére...
A második akkor, amikor meghallottam a lapátok fémes csengését, és a föld dübörgését, ahogy betemetik a koporsót...
Az utolsó jelek... az utolsó hajszálvékony vonal, ami az élethez kötötte. Most tűnik el végleg.


Aztán nem dübörgött már a föld, és lassan a lapátok csengése is elhallgatott... Az egyetlen ami azt jelzi, hogy valaki hazatért, az hogy koszorúk fedik az ajtót a külvilág felé. 


A könnycseppek felszáradtak az arcomon és még egyszer visszanézek. Nézem a koszorúkat... és az ajtót, ami bezárult... és a lelekem érzi, hogy hazatért...  

Egy dallam, egy lélek...

Egy élet, egy pillanat, egy emlék, egy dallam. 



Egy pillanat, amíg megteszel egy lépést. Egy pillanat, amíg megérintesz egy embert... egy élet amíg megismered. Egy élet amíg mellette állsz... egy emlék, amikor már nincs veled. Egy emlék, ami mindig emlékeztet arra, hogy szeretett és Te mennyire szeretted Őt. Emlékeztet a boldog pillanatokra.
Egy dallam, ami eszedbe juttatja, hogy mennyire is törékeny az élet, ami egy pillanat alatt szertefoszlik, kicsúszik a kezed közül...
És Te? Csak állsz, halgatod a zenét és a gondolatok kavarognak a fejedben. Hallgatod a zenét és emlékezel... Néha ez segít, néha nem... néha egyszerűen a csend az, ami meghozza a lelkedben a változást és átértékeled miért is történnek a dolgok...


És te nem tudsz beleszólni...


Csendes, szép nap áll a hátad mögött és boldog vagy. Aztán egy másik emberrel osztod meg az örömöd. És veled örül Ő is. Nem sejtheted, hogy ez a pillanat milyen törékeny... és a semmiből jön az, ami lesújt.
Elég csak egy telefonhívás és a napod egészen máshogy fog folytatódni.
Felveszi a telefont és már érzem, hogy baj van... aztán megáll, ledermed és alig tud megszólalni...
Már azt is tudom mit mondott az, aki felhívta...


Egy újabb élet távozott... egy újabb lélek költözött el...
Csak állok és nem tudok mondani semmit... átölelem, de tudom nem tehetek semmit. A teste rázkódik a zokogástól és nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Hatalmas fájdalom, amit nem tudok megállítani... eláraszt és én csak nézem, ahogy összeomlik előttem egy erős ember... Mit tehetnék?
A nap megváltozott... és bár én nem érzem olyan mélyen a fájdalmat, megérint... és örülök, hogy vége a napnak...


És ha ezt hiszem, hát nagyon tévedek...


Otthon a nyugalom vár és már nem is érzem annyira a fájdalmat... 
Egy pillanat. Megint egy pillanat az egész, hogy felvegyem a telefont és a következő pillanatban nekem is folynak a könnyek a szememből....
De arra gondolok, hogy ennek így kellett lennie. Nem vádolom a sorsot. Nem vádolok én senkit. Erős vagyok, tudom. De néha nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem. Mert magamban elfojtom az érzéseket. Vagy csak egyszerűen magamban tartom. Belenyugszom, mert tudom, hogy nem lehet megváltoztatni a sorsot... és mert mindennek meg van az oka. Még akkor is ha nem tudom mi és miért... De ennek így kellett lennie...


Egy valamiben megingathatatlanul hiszek. Abban, hogy velünk marad mindig. A lelkünkben a szívünkben él tovább és csak tőlünk függ meddig marad... De ott lesz és segít a legrosszabb pillanatokban. Nem tudjuk hogyan és nem vesszük észre... de ott van és ott is lesz...
Ha felnézel az égre és elmerülsz a csillagokban, talán meg is láthatod... álmodban elköszönhet és akkor már tudod, jó helyen van....


Jó érzés felnézni a csillagokra. Nem tudod megszámolni őket. Mert van, ami több mint az élet....


Nekem mindig eszembe jut egy dallam... egy dallam, ami segít... segít mert a gondolataim köré gyűlnek. És egyszerűen csak ezzel segít... segít, hogy eszembe jutott és jó érzéssel tölt el, hogy minden egyes mozzanatát ismerem a zenének... éneklem a dalt és mindent, amit érzek kiadok magamból... És ettől feloldódik bennem valami.. valami, ami nyomja a lelkem...


Egy dallam... egy lélek...

Tigris és Ficsúr :)

És íme a beígért fényképek a cicáimról :) Nagyon jó képek lettek, büszke vagyok rájuk, hogy ilyen rendesek voltak és pózoltak nekem :)

Remélem rájuk ismertek az alapján, amit legutóbb mondtam róluk... Azt hiszem nem kérdés melyik is az én Tigrisem :)

És ha a hátteret is figyeltétek (az olyan jó megfigyelőknek, mint o.n.) az utolsó két képen a szobám és az ágyam fölé általam alkotott diszítés is látható :) Két nap munkája volt pár évvel ezelőtt :)

(Van egy paci is hozzá, de az nem látható... majd egyszer arról is kerül fel kép azoknak, akiket érdekel :) )

Együtt, egyért :)

Mostanában egyre többször érzem azt, hogy "ennél már nem lehet jobb"... és nemsokára rá kell jönnöm, hogy igenis lehet.

A premier.... együtt néztük. Persze senki nem érthette meg telejesen.... 
Én csak most értettem meg... De hogyan? Úgy hogy öszzefogtunk... 
Az elmúlt évadok közül egyetlen egynek sem néztem meg a részeit magyar felirattal, csak angollal.... mármint azok közül, amit még nem szinkronizáltak.
Örülök, hogy ez az első rész, amit meg is értek teljesen... ez, aminek mi adtunk értelmet közösen...


Az, hogy összefogtunk és együtt alkottunk valamit, nagyon jó érzés. Még a jobbnál is jobb...   
Úgy érzem, hogy tartozom valahová, ahol mindenki összetart... és mindegy, hogy miről van szó...


Egy nappal ezelőtt elhatároztuk, hogy együtt lefordítjuk és időzítjük, ezt a néhol bizony nem könnyen fordítható szöveget. Most, hogy kész van, tudom mennyi munka van benne. 
Ahogy elkezdtem nézni, mit alkottunk, megláttam az első hibát... aztán még egy jelentéktelen apróság és még egy... Először azt gondoltam majd kijavítom...
De aztán meggondoltam magam. Ez így tökéletes. Mindenkinek rajta van a keze nyoma. Mint a festményen az ujjlenyomat, ami miatt különleges lett a kép. 
Néhol kimaradt egy-egy betű, nem lett kijavítva a Csonti Bones-ra, nem helyesen lett leírva a sietségben a szó vagy éppen benne maradt egy apró angol szófoszlány...
De tudjátok mit? Így tökéletes.... Így és nem máshogy...

Bones

Éreztétek már valaha, hogy valami nagyon gyorsan elmúlik? Valami, amire már napok, hetek, esetleg hónapok óta vársz...

És éreztétek-e valaha, hogy valamit sokkal jobb volt együtt átélni? Ahelyett, hogy egyedül vitted volna véghez...
Akik velem együtt izgultak az elmúlt órákban tudják miről beszélek...
Együtt figyeltük napokig a visszaszámlálót és vártuk a premier napját... És ahogy megérkezett úgy el is múlt...
Túl gyorsan... máskor úgy érzem, hogy az a 40-45 perc (amennyi egy rész) csigalassúsággal telik el, még akkor is, ha élvezem, hogy megnézhetem. Most meg? Úgy éreztem 5 perc volt az egész... és ránézek az órára... 1 teljes órája tapadok a képernyőre várva minden egyes következő mondatot, ami az újdonság varázsával hat rám....
Hát ilyen gyorsan elmúlt? Ez nem lehet... 
És lám mégis....


De örülök, hogy annyi izgalom után eljutottunk idáig... nekem új élmény volt minden egyes perc, amit eltöltöttem az elmúlt két hónapban azokkal, akik most velem együtt örülnek... 
És a mai éjszaka különleges volt... Még soha nem csináltam ilyesmit... De hát egyszer csak el kell kezdeni :)


BONES 7x01 =) Hát végre eljutottunk eddig a pillanatig!!!! És ezt a pillanatot megoszthattam másokkal is...

Látogató =)

Ma megint felbukkant egy csíkos cica a házunknál... bár ez így nem pontos megfogalmazás, mert mostanában mindig itt van nálunk. Anyukám nem nagyon szereti, hogy itt van és azt mondja, hogy eleszi a saját cicák elől, amit kiadunk nekik... De ha egyszer olyan maflák és válogatósak, hogy nem esznek meg mindent? Akkor hadd egye meg már szegénykém, amit az enyémek nem esznek.... végülis tiszta lesz a tányér a következő etetésre :)


Elneveztem a betévedt csíkos cicust Bercinek, barátnőmék kutyusa után :) (S. Nótás Bertalan :) )
Valahogy nekem gyengéim a cicusok.... Ezért nincs szívem elküldeni... bár azt hiszem van gazdija, vagy pedig több helyen etetik, de nálunk egészen kitartóan itt van...
Már az erkélyünk egyik székének párnájára is befészkelte magát.. ma pedig a cicáink szokásos helyére ült az ablakban és mikor kimentem megsimizni bekéredzkedett (nem tudom, hogy kell ezt a szót helyesen leírni, így is zölddel húzza alá az ellenőrző =) )... volna... de sajna nem engedhetem be... :(
Most is ott vár az ajtó előtt egy kedves gazdira...

Szerintem lélekben már ő is az én cicám... legalábbis úgy viselkedik a drágám, mintha hozzánk tartozna... :)
Nagyon barátságos kis cicus ő is.. nem értem anyumék miért nem fogadnák be...


Van már két cicánk az igaz. Két tündéri aranyos kis házi cica :) Az egyik a kis Tigrisem :) Ő kislány, nevéből adódóan csíkos... És van a feket-fehér kandúrunk Ficsúr :) Nah őt aztán nem kell ám félteni! Nyáron vékonyka a lelkem, mintha nem kapna enni, de ilyenkor!? Egy hét alatt olyan dagi lesz, hogy kétszerakkora mint Tigriském :) Jó kis puha bunda és sok sok odabújok a gazdihoz... És különleges... Már kiskora óta szokott minket símogatni :) Felmászik az ölembe és rátámaszkodik a mellkasomra. Egyik mancsával finoman megcirógatja az arcomat és dorombol :) van hogy átkarolja a nyakamat és beleharapdál a fülembe (persze ezt is dorombolással együtt adja elő)... tisztára mintha ember lelke lenne... 


De lehet hogy kibővül majd egy taggal a család? Mert nagyon úgy nézeget felénk Bercike :)


Hamarosan lesz kép a saját cicákról is ígérem... csak még el kell kapni őket egy fotó erejéig :)