Emlékeztetőül (:
Etihw-Thgin I.
Etihw Thgin II.
„Mikor felébredtem, csak azt
éreztem, hogy fáj az oldalam. És ráadásul valami apró kavicson is feküdtem,
mert nagyon nyomott. A vízesés hangosan zúgott pár méterre tőlem, először
bántóan hangos volt, de pillanatok alatt megszoktam, elvégre aludni is tudtam
mellette eddig. Szürkés fény világította be a barlangot. Nem voltam benne
biztos, hogy meddig aludtam, a vízfal visszafogta a fényt előlem. Beletelt azért
pár percbe, mire realizáltam hol is vagyok, és miért.
Pánikszerűen fordultam körbe. A
macska eltűnt. De szerencsére a nyulamat nem nyúlta be. Mármint a húst.
Teljesen felültem és
végiggondoltam mi legyen. Valahogy fel kellett, hogy ébredjek, úgyhogy mély
levegőt vettem és kitisztítottam a fejem, megpróbáltam mindent felfogni, ami
körülöttem van és elkezdeni gondolkodni.
Felálltam és elindultam kifelé….
elindultam volna… de megállított, hogy csak ekkor vettem észre, hogy
megváltozott a ruhám. Nem az egész, de a felső. Teljesen fedte a testem, és
éppen a vállamról csúszott le egy köpenyszerű anyag, ami leginkább arra
szolgált, hogy takarózzak vele. Annyira természetes volt, hogy nem fáztam
éjszaka, nagyon nem tűnt fel ez sem….
Újra végig néztem magamon és
elmosolyodtam. Ez már inkább vagyok én, mint a tegnapi rövid cucc. Na jó, asszem
rám fér egy alapos arcmosás hideg vízzel.
Azonban ahogy elindultam, valami
más jutott eszembe. Lassan odasétáltam a zúgó vízfal mellé és a biztonság
kedvéért óvatosan kinyújtottam a kezem.
Hmm… nem is volt olyan hideg….
majdnem langyos…. Mélylevegő…. és a vízesésen keresztül belevetettem magam a
vízbe. Bár mélyebb volt, mint gondoltam, annyira jól esett, és szinte nem is
éreztem, hogy hidegebb a víz. A sodrás rögtön magával ragadott és cipelt a
hátán a folyó. Lassan eveztem a part felé, hogy belekapaszkodhassak egy parti
sziklába. Annyira nem érdekelt, hogy tiszta víz lettem. Nevetve néztem vissza a
vízesésre. Még egyszer…. Megkapaszkodtam
a sziklába és lassan kimásztam a partra. Séta közben kifacsartam egy kicsit a
vizet a hajamból, ami összevissza lógott. A ruha a testemhez tapadt, és
éreztem, hogy azért korán van még, nincs meleg. De nem is fáztam nagyon.
Bemásztam a vízesés mögé és
kicsit beljebb mentem. Csöpögött rólam a víz és a csizmám is átázott, reméltem,
hogy nem csúszok el. Megfordultam és nekiiramodtam. Teljes lendületemmel
ugrottam át a vízfalon, ami iszonyú sebességgel esett…. nyomott le. Mint az
előbb, most is elmerültem a vízben, de még kevésbé éreztem hidegnek. Kicsit
hadakoztam a sodrás ellen és visszafordultam a vízesés felé. Megpróbáltam egy
helyben lebegni, még ha közben ez sok erőfeszítésembe is került. Jó volt.
Felébresztett. Az nem kifejezés.
Aztán újra hagytam, hogy vigyen a
víz. A hátamra fordultam, igyekeztem úgy tartani magam, hogy lebeghessek.
Néztem az égen a narancssárgás felhőket, amik már majdnem elvesztették a
színüket, a nap szinte teljesen felkelt.
Nyugalom volt körülöttem. Egy furcsa árny úszott el a két felhő között,
amit néztem, de csak egy pillanat volt az egész, nem voltam biztos benne hogy
láttam egyáltalán bármit is. A fák kitakarták az égbolt azon részét. Viszont
így észrevettem, hogy mint egy madár úszik felettem a felhő… vagy sárkány…. ki
minek látja, igazából, ha most a feladatomra gondolok, akkor ez. Vagy az. A mellette
lévő, meg mint egy ló.
Egy apró morgás térített el az
álmodozásból, csapkodva egyensúlyoztam a vízben a hang forrását keresve. A
sárkánymacska bámult rám a partról, megvető tekintettel. Mintha valami
égbekiáltó hibát követtem volna el.
- Most meg mi van?
Hátracsapta a füleit és felemelte
a fejét. Tüntetőleg elfordult és elvonult a parton a barlang irányába. Megadóan
néztem fel a semmibe, majd kimásztam. Oké oké, nincs több örömködés.
Koncentráljunk. Újra kicsavartam a vizet a hajamból, de most sem igazán
érdekelt, hogy kisebb tócsákat hagyok magam mögött. Mielőtt beléptem volna a
barlangba még körülnéztem, hogy majd merre tovább, de persze ösvény igazán nem
vezetett sehova. Beléptem hát és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A macska
meg csak békésen ült és mosakodott. Minden mancsdörgölésnél megmozdultak a
tüskék a hátán, amik egyébként normál esetben hozzásimultak a testéhez. Közben feldobtam a tegezt a vállamra és az íj
is a helyére került. A batyut felkötöttem az övemre és nyúltam volna a
köpenyért…. de az már nem volt sehol. Hmmm…. Gyorsan végignéztem magamon, de a
felsőcsere maradt. Fogtam a nyúlbőrt és teletöltöttem vízzel, hogy később
legyen vizem, ha kell majd és megindultam kifelé.
Halk morgást hallottam magam mögül,
úgyhogy visszanéztem. A macska négy lábbal kapaszkodott a talajba és fújt. Heh?
Ez most mi? Végül megrázta magát, a szárnyait az oldalához simította és
megfordult. Elindult befelé a barlangba. Pár pillanat és eltűnt a sötétben.
Ekkor tűnt fel, hogy sokkal mélyebb az egész, mint amennyire gondoltam, vagy
amennyit eddig egyáltalán észrevettem magam körül belőle. Biztos nem véletlen
hogy felhívta erre a figyelmem.
Egy újabb hirtelen ötlettől
vezérelve megfordultam és elindultam befelé. Az eszembe sem jutott, hogy öt
perc múlva majd az orromig sem látok el és maximum a barlang falán tapogatózva
juthatok előre…. áááá dehogy vagyok felelőtlen. Szóvak kissé majdnem megint a
frász kerülgetett, amikor a macska hozzám dörgölőzött. Kis híján bevágtam a
fejem a sziklákba. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy dorombolt. Még jó hogy….
- Áú…..
Ez most komoly? Egy kisebb
tűzgömbbel ajándékozott meg, de ahelyett hogy biztos távolságra lett volna
tőlem, majdnem a fejemnek vágódott.
- Oké, köszi… tényleg, de légyszike ha ilyet
csinálsz, azért szólj már előtte….
Jó nyilván nem fog szólni, pedig
igennagyon értelmesen nézett rám, így is eltartott egy ideig mire rájöttem,
hogy a gömb bevilágítja a barlangot….
Meglepődve néztem rá, aztán
lassan leguggoltam. Hálás voltam érte, hogy segít… tényleg. És ezt ő is érezte,
mert büszkén felemelte a fejét, és behunyt szemmel dorombolt. Elnevettem
magam…. tipikus… macska.
Óvatosan megérintettem a fejét,
de nem húzódott el, hanem ahogy az lenni szokott beledörgölte a fejét a
kezembe. Kicsit éreztem, hogy érdesebb a tapintása, de pikkelyekhez képest még
mindig meglepően puha volt. Lassan végigsimítottam a hátán, és a farkát is úgy
fogtam mintha egy igazit simogatnék végig. Aztán felbátorodva ezen
megérintettem a vállát és végighúztam a kezem a szárnya mentén. Elképesztő
érzés volt…. törékeny, de erős…. szinte elállt a lélegzetem, ahogy csodáltam
ezt a teremtményt. Kis Tüskék voltak a szárnya végén, de óvatosan meg tudtam
érinteni azokat is. Aztán tekintetem hártyaszerű szárnyára esett és mintha
kitalálta volna a gondolatomat elmozdult. Kicsit belapította a fülét és
jelentőségteljesen rám nézett zöld macskaszemeivel. Vagy sárga… nem… zöld és sárga… wow. Nem mertem egy pillanatig
megmozdulni, az egyértelmű volt, hogy nem enged több tapogatást, de nem is
lépett ki a körből. Tisztán éreztem, hogy ez most több…. valahogy. A tűzgömb
fénye minden egyes pikkelyére különös árnyékot vont, szemében a sárgaság
tisztán kiélesedett a zöld mellett. Lehet, hogy csak a furcsa megvilágítás
tette, de valahol elvesztette macskaságát, és láttam benne a ragadozót. És ez a
ragadozó most áraszt el bizalommal…. bizalommal? és ragaszkodással… Megijedtem
egy pillanatra a gondolattól, de annyira ámulatba ejtett, hogy nem tudtam nem
viszonozni neki, és ha tudtam volna gondolkodni, igazából akkor is ezt tettem
volna. Mindig is húztam a…. macskák felé.
Lassan lehunyta a szemét
elfordította a fejét. Megszakadt a kapcsolat, de körüllengett minket. Felállt, és mint aki kaját szimatol,
elsurrant az alagút sötétebb része felé maga után vonva a tűzgömböt. Még néztem egy pillanatig utána aztán lassan
én is felálltam és követtem.
Nem tudtam mennyi ideje
gyalogoltunk, de kezdtem kicsit fáradni és a sötétség nyomta a lelkem. Időnként
hátra nézegetett, hogy megvagyok-e még, majd újra nekiiramodott. Legalább egy
órán keresztül mentünk a sötétben, amikor csobogást hallottam. Majd a tűz
fényéhez természetes fény is társult. Ki is oltotta a varázslatot és egy
pillanatra elszürkült a világ. Amikor újra láttam rendesen, egy fallal találtam
szembe magam…. vagy nem is…. mintha megnyílt volna a barlang teteje, vezetett
felfelé egy járat. Víz csordogált a sziklák oldalán, mohák zöldelltek a kiálló
kőpadokon.
A macska egy ugrással és egy
kevés szárnysegítséggel pár „emelettel” feljebb tornászta magát és dacára a
vizes köveknek megindult felfelé. Nagyjából egy-két embernyi nyílás volt,
egyenetlen kövekkel és padkákkal.
Megfordítottam az íjat és a
tegezt félvállra vettem, hogy könnyebben tudjak mozogni és neki tudjam majd
vetni a hátam a sziklának, aztán fogást kerestem a falon, hogy elérjem az első
padkát, ahova a sárkánymacska felugrott-szállt.
Érdekes volt a csizma a lábamon, mert nem akadályozott. Először
gondolkodtam, hogy levegyem-e, hogy a kis résekbe meg tudjam majd akasztani a
lábam, de nem volt rá szükség, mert mindent éreztem a talpam alatt, könnyedén
megakasztottam a lábfejem a kövekben. Csúszott ugyan a szikla, de volt hova
nyúlnom. Ahol szűkösebb volt a hely, megtámasztottam a hátam, és néhol térddel
nyomtam feljebb magam. Élveztem az egészet. Mindig is szerettem mászni, és nem
zavart, hogy fáraszt. Alig száradt meg a ruhám, most újra vizes lettem, a
lefelé utat törő víztől. Egyre világosodott, ahogy haladtam felfelé, és aztán
egyre kevésbé lett meredek. Kicsit talán bővült is.
A macskát már nem is láttam, csak
a sziklákra, mohákra, vízre koncentráltam és egyenesen meglepődtem, amikor
elértem a csatorna peremét. Majdnem négykézláb tudtam kimászni egy újabb
barlangba, aminek a száját szintén vízoszlop zárta el. Ismerősként fogadtam a
lezúduló víz robaját, és megnyugtatott, hogy még a macska is itt van. Ledobtam
a cuccokat és leültem a fal tövébe, hogy kifújjam magam. Mikor körülnéztem,
akkor jöttem rá, hogy valójában ez
volt az a barlang, amibe Itali felhozott, és nem az ahonnan jöttem. Ez kisebb
volt, és nem volt tovább járat befelé, a fal a félhomályban véget ért. A
falakon jelek voltak körbevésve. Egyedül egy helyen szakadt meg egy kicsit ez a
minta, de ott sem nagyon, csupán egy faragott tenyérlenyomat akasztotta meg a szokott
stílust.
Mire ideértünk, kint már sütött a
nap és melegebb volt idefent. Elővettem a maradék gyümölcsöt, meg nyulat, és
kiraktam. Hagytam, hogy a sárkánymacska elvegyen belőle pár darabot és én is
falatoztam. Közben azon gondolkodtam,
hogy akkor innen tényleg merre tovább, mert akármennyire is bízok a macskában,
nem tudom merre tartok. Jó lenne, ha látnám a célt vagy valami.
Mint aki érti min agyalok, nézett
fel rám hirtelen. Csapkodott a farkával
és szúrósan nézett… _megint_.
Namár. Oké oké, nem kételkedek.
- Te pontosan tudod, miért vagyok itt…. és hol
találom meg, amit keresek.
Lehet, hogy csak képzeltem, de
mintha bólintott volna. Aztán visszafordult és marcangolta tovább a húst.
Én is ettem még egy keveset, meg
a gyümölcsökből is, aztán a megmaradt két darab húst még elraktam. Meg tudtam
volna még enni. De nem akartam, jobb, ha marad.
- Kéne még húst szerezni nem? vagy legalább
gyümölcsöt…. – gondolkodtam hangosan, és úgy döntöttem körül nézek odakint.
Emlékeim szerint kell lennie
gyümölcsfáknak errefelé. Úgyhogy elindultam kifelé.
A macska nem helytelenítette,
úgyhogy nyugodtan tettem egy kört odakint.
Találtam is fákat, amiken olyan
hétköznapi gyümölcsök voltak, mint a narancs. Egész pontosan narancs. Finom
édes illat lengte körül a környéket. Ezen az oldalon nem jártam Italival, új
volt a felfedezés.
Egyet kapásból meghámoztam és
megettem, aztán még hármat eltettem. Finom volt, édes, de nem olyan telítően,
mint Calsia különleges gyümölcsei. Mert egyszerűen csak gyümölcs volt. És mégis
lehetett érezni, hogy ez itteni, és magában hordozza az erdő erejét.
Ahogy sétáltam visszafelé, hogy
megmossam a kezem, mozgásra lettem figyelmes. Megálltam. Nem éreztem
fenyegetést, de azért próbáltam körültekintő lenni. Végül észrevettem a fán a
kis állatot.
A squyrel. Pont olyan szürkés
vöröses színe volt, mint a mókusoknak szokott lenni. Egyenesen engem nézett. Fürkészett.
Félre döntötte a fejét és csak bámult. Mintha pont úgy nézett volna ki, mint
amelyikkel tegnap találkoztam. Valamiért elkezdett érdekelni, ki is lehet ő, a lelke
legmélyén, és mi mozgatja, mi érdekli ennyire bennem. De aztán újra megmozdult.
Végigvágtatott az ágon és átugrott egy alacsonyabbra. Ez az ág pont fölöttem
nyújtózott, de ahelyett hogy átfutott volna rajta belekapaszkodott egy
vékonyabb gallyba, amit lehúzott a súlya.
Közel volt. Annyira közel, hogy végül a fejemmel egy magasságban állt
meg a szemem előtt és újra csak engem nézett. Most láthattam, mennyire
szokatlanul kék a szeme. Mármint mégis milyen színű lehet egy mókus szeme
egyáltalán? Inkább barna, nem?
Ismerős volt és azt is tudtam,
honnan. Világosabb kék… Tisztán éreztem
az erőt, amit küldött, és mintha megnyugodott volna, hogy…. hogy jól vagyok?
Hééé ez---- tényleg… ő. És nem,
nem sérültem meg…
Nyugodtan elengedhetsz, nem lesz
bajom, de ha szükségem lesz a gyógyításra….
Itt leszel. Értem. Köszönöm, Ohn.
És nem tudom, hogy csinálta, de ez most meglepett. Hogyan lehetséges ez
egyáltalán?
Persze ez a pillanat sem tartott
sokáig. Csak csekkolt és már itt sem volt. Szinte láttam, ahogy a mókus szeme elbarnul
és aztán ijedten mászott fel az ágon. Figyeltem, ahogy végigugrál az ágakon,
majd eltűnik a szomszéd fa lombjában. Egy sóhajjal fordultam meg. Tényleg
nagyon köszönöm.
A patakban lemostam a kezem, majd
visszamásztam a barlangba. Ahogy ránéztem a macskára újra elgondolkodtam, azon,
hogy és ő vajon ki lehet, de ez csak gondolat volt, ő nem más, mint aki. A
sárkánymacska. Vajon lehet-e az állatoknak is olyan nevük, amit ők
választottak, vagy adtak nekik? Belül… nem pedig, ahogy egy ember ránéz a kis háziállatára
és elnevezi. Elvégre Tehwin-gith sem véletlenül lett az, aki. Neki sem igazán
én adtam nevet.
És már megint. A macska felnézett
és mindentudóan a szemembe fúrta a tekintetét. Huh…. erre nem voltam
felkészülve…. hogy ennyi gondolatot küldjön. Hirtelen láttam magam előtt az
erdőt, a sziklákat és a fák sűrűjét, ahogy a magasban egymásba kapaszkodnak az
indák. Aztán a patakot, ahogy megtörik a köveken és a víz apró cseppekre esik
szét, hogy leesve újra egyesüljön a patakkal, a mohás köveket, amint ösvényként
vezetnek át gázlóként rajta. És egy láthatatlan ösvényt, ami sűrűbe vezetve
megnyílik előttem, a füvek elhajolnak és a fák ágai szinte mutatják, merre kell
mennem.
Döbbenten álltam. Alig fogtam
fel, hogy újra a sárkánymacskát nézem, és elveszek a zöld szemben. Nem tudom
megfogalmazni, amit akkor éreztem, de… ez volt Ő. És ez emberi nyelven megfogalmazhatatlan…. vagy talán.. majd
később, ha teljesen megértem ezt a világot.
- Ez a neved?....
Mit sem törődve nyalogatta meg a
mancsát és állt fel. Megrázta magát és újra leült. Várt. Szinte már
türelmetlenül. És rá kellett jönnöm…. hogy akkor indulunk?
Felállt, odasétált a
sziklafalhoz, két lábra ágaskodott, és kinyújtotta a mancsát a vésett minták
felé. Értetlenül néztem rá, de kiadott valami nyávogómorgás szerű hangot,
úgyhogy mögé léptem. Nem tudtam mit kéne csinálnom. Végül rászánta magát és
felugrott, hogy egy pillanatra megtartsa magát a szárnyaival a levegőben és a
tenyérlenyomatra bökjön. Majd lassan visszaereszkedett.
- Érintsem meg?
Biztatóan nézett rám, úgyhogy
felemeltem a bal kezem és beleillesztettem a vésetbe.
Hirtelen izzani kezdett a kezem
alatt és a jobb kezemen a gyűrű is fénylett. Ajtó nyílt a falban, végül egy
fáklyákkal kivilágított folyosóba bámultam bele.
Hát akkor… menjünk.
