… megkapom.
Mi is a távolság? Annyira megfoghatatlan.
Először csak egy gondolat. Aztán idő. És messzeség is… Ki éppen minek látja.
Tisztán láttam az ajtót magam
előtt, nem tudtam, hogy be akarok-e lépni rajta. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
Igazából nem éreztem magam jól. Tudtam, és még sem, hogy hol vagyok. Egyszerűen csak frusztrált a környezetem, pedig nem láthattam tisztán mi vesz körül, egyszerűen csak éreztem, hogy ez nem olyan hely, ahol jól érezhetem magam. Innen menekülni akarok.
Igazából nem éreztem magam jól. Tudtam, és még sem, hogy hol vagyok. Egyszerűen csak frusztrált a környezetem, pedig nem láthattam tisztán mi vesz körül, egyszerűen csak éreztem, hogy ez nem olyan hely, ahol jól érezhetem magam. Innen menekülni akarok.
Tétován rátettem a kezem a
kilincsre. Még mielőtt tényleg végig gondoltam volna, már le is nyomtam és beléptem az ajtón. És akkor megszűnt a szorongásom, a lélegzetem is elállt attól, amit bent találtam.
Olyan nagyon régóta szerettem volna látni ezt a szobát… élőben. Wow. Ez sokkal…. jobb és szebb és otthonosabb, mint amilyennek képzeltem. A fal pontosan úgy omladozott, ahogy a vásznon láttam, a téglák kilátszottak a pasztell-tejeskávébarna vakolat alól. A bútorok kényelmesen elfértek és tágasnak éreztem a teret. Az ablakok között sötétebben, kopottan ott voltak az idézetek, bár átfutottam őket, már régen tudtam mi van odaírva. Annyit próbáltam kibogarászni őket…
Olyan nagyon régóta szerettem volna látni ezt a szobát… élőben. Wow. Ez sokkal…. jobb és szebb és otthonosabb, mint amilyennek képzeltem. A fal pontosan úgy omladozott, ahogy a vásznon láttam, a téglák kilátszottak a pasztell-tejeskávébarna vakolat alól. A bútorok kényelmesen elfértek és tágasnak éreztem a teret. Az ablakok között sötétebben, kopottan ott voltak az idézetek, bár átfutottam őket, már régen tudtam mi van odaírva. Annyit próbáltam kibogarászni őket…
Tétován tettem egy lépést a
cseresznyepiros asztal felé hogy finoman végigsimítsak a felületén. Ahogy
körbesétáltam megnéztem rajta minden könyvet, minden tárgyat, az akváriumot…
annyira tökéletes…. Minden zöld, minden piros, minden barnás árnyalat és vöröses és .... minden szín…. Olyan harmónikusan
állt össze, hogy az ámulat mellett tiszta nyugalom töltött el, ahogy álltam a
szobában. Egyre jobban szerettem azt, aki ezt megálmodta.
Reméltem, hogy végtelen idő áll
rendelkezésemre így lassan, nagyon lassan szemügyre vettem mindent. Bár féltem
néha megérinteni… mintha attól, hogy hozzá érek, eltűnne, amit megérintek… és
azt akartam a legkevésbé, hogy eltűnjön. A furcsándöntött-összevissza polcok a
színes könyvekkel. A kalitka, amiben madár se lakik, de gyönyörű, pont annyira
illik a berendezéshez, mint a könyvhalom a kék padlón. Az egyik ablakon alig süt be a nap, az üveg matt színekkel lilás virágokkal volt telefestve, mintha csak egy kép lenne a falon, előtte a valódi lila virágokból összeállított csokor. Akárcsak az asztalon.
Nézegettem a polcokon lévő, hol döntött, hol álló könyvgerinceket, de egyikre sem volt írva semmi, találomra levettem egyet, hogy megnézzem, miről szól. Shakespeare Hamlet. Hát persze.
Nézegettem a polcokon lévő, hol döntött, hol álló könyvgerinceket, de egyikre sem volt írva semmi, találomra levettem egyet, hogy megnézzem, miről szól. Shakespeare Hamlet. Hát persze.
Vigyorogva raktam vissza a helyére
és simítottam végig a könyvgerinceken, ahogy leengedtem a kezem. Még mindig hitetlenkedve fordultam körbe a
helységben, és most végre megálltam újra elolvasni az idézeteket.
Every wall is a door…
Hirtelen úgy éreztem mintha ki
akarnának szakítani a szobából. Minden annyira távol lett tőlem, hogy képtelen
lettem volna megérinteni, és olyan közelinek tűnt, hogy egy lépés és elérem.
Nagyon összezavarodtam az érzéstől, és muszáj volt becsuknom a szemem. Azt
hittem ha kinyitom, akkor majd máshol találom magam, mintha csak időn és téren
át utaztam volna, de nem. Továbbra is a szobában voltam, és az érzés is
megszűnt. Újra nyugalom töltött el, de körülnéztem, hogy nem változott-e semmi.
Az aranyhal csiga lassúsággal ereszkedett alá az akvárium aljára, a fadobozok
még mindig tökéletesen félrecsúszva álltak egymáson olyan rendezett
rendetlenségben, mint a könyv és noteszhalmok. A színes könyvgerincek mellettem
mozdulatlan csöndbe borultak. És az egyik polcon megláttam egy üveggolyót. Nem
emlékeztem, hogy korábban ott lett volna, de most mágnesként vonzott. Ahogy
közelebb léptem hozzá újabb ámulattal töltött el. Mintha egy hang suttogna a
fejemben hogy vegyem el.
Érte nyúltam és elvettem a
polcról. Míg csak kívülről néztem, annyira távolinak és élettelennek tűnt.
Annyira természetesnek és helyénvalónak hogy ott van a polcon. És
bizonytalannak, hogy létezik-e egyáltalán.
Viszont a kezemben fogva láttam
benne az egész világot. Mindent amit a távolság elválasztott tőlem és valahol
éreztem, hogy ez az üveggolyó nem a szobához tartozik… ez az enyém, hozzám van
rendelve. Megkapom…
Láttam benne a csillagokat,
láttam egy rétet, egy várost, egy utcát, egy kávézót, szobákat, elérhetetlen
helyeket a világ másik felén, és elérhető élményeket, felejthetetlen emlékeket,
amiket az idő már eltávolított tőlem messze… sosem kerülhetnek már elég közel
hozzám, de ha az üveggolyóba nézek, láthatom, mozdulatról mozdulatra.
10…
A suttogás megijesztett, és
majdnem kiejtettem a kezemből a kis gömböt. Félve szorongattam és kerestem
benne a félbehagyott gondolatot. Talán újra megrázhatom mint egy hógömböt és
akkor újra és újra közel érezhetem a közelséget.
9..
Körülnéztem ki suttogja a számot, de
nyilván nem láttam senkit.
8…
Újra a gömbbe néztem és
elgondolkodtam… mindenen ami távol van tőlem. Nem csak helyek… nem csak
városok. Ott volt.... érintettem.
7…
Nem éreztem hogy képes lennék
visszatenni a gömböt. Nem tudnám elengedni. Hiszen végre az enyém, a kezemben
fogom a csodálatos távolságot. Itt van… érzem…
6… 5…
Az emberek, a barátaim, minden
érzés, minden. A kezemben tarthatom, és ha leteszem hiányozni fog. Tehát ha nem teszem, akkor örökre az enyém lehet.
4… 3… 2…
Görcsösen kapaszkodtam az
elfelejtett pillanatokba, abba a pillanatba, amíg a távolságot leküzdve minden
a közelemben van. Minden amit az élet nem enged könnyen a közelembe. Nem tudok
elszakadni az üveggolyótól és azoktól a gyönyörű képektől, amit látok benne…. A
csillagoktól…. olyan szépek. Olyan végtelenek. Ha leraknám, olyan távol
lennének megint.
1…
Hiányozna ez a nyugalom….
hiányozna, hogy megérinthetem, hogy hallhatom a szavakat és láthatom a csillogó
szemeket, a végtelen tájat, vagy a forgalmas utcákat, hogy érezhetem a szellő
simogatását és a nap melegét…. egyszerre. Szinte megrészegített az érzés, a
részemmé vált, hogy is engedhetném el. Mint a gyűrű… hogy adhatta volna más
kezébe a gyűrűhordozó, mikor az övé volt…
Zéró…
Összerezzentem. Az üveggolyó
kiesett a kezemből… mintha lassított felvétel lett volna, láttam, ahogy zuhan…
és összetörik a földön darabjaira. A csillagok kivesznek belőle…
Az aranyhal közömbösen nézett
rám, a tárgyak hangtalanul reszkettek meg. Eltörtem… így már nem is az enyém…eltörtem
valamit, ami ehhez a szobához tartozott és ha a megálmodója meglátja, akkor én…
Kétségbeesetten, szorongva
rohantam ki a szobából, nyitottam az ajtót és… kiléptem a semmibe.
Hátrafordulva még láttam, ahogy
becsukódik mögöttem a barna, kicsit modern (de nem az az elrugaszkodott
modernségű, hanem szinte átlagosnak és nem mellesleg szépnek mondható) ajtó.
Még legalább egy percig álltam
előtte és néztem, csodáltam. Minden apró famintázatát, repedését, a kilincsét. Vajon ha
kinyitom, máshova nyílik majd? Meg kell próbálnom… Bár kicsit megmosolyogtam
önmagam, hogy hiszen az ajtók mindig csak ugyanoda nyílnak, hogy is juthatott
eszembe.
Így újra a szobában voltam és
körülnézve eszembe jutott az üveggolyó. Újra a polcon volt egészben...
A
könyvek elé léptem és csak nézegettem. Messziről.
Pontosan emlékeztem milyen volt a
kezemben tartani. És közel lenni ahhoz, amit benne láttam. Hiányzott. Őrülten
hiányzott. Minden nevetés és minden pillantás. Minden szó és minden kaland. De
nem kaphatok meg mindent egyszerre.
Így ahogy csak álltam és néztem
az üveggolyót, nyugalom töltött el. Hiszen nem is kell a kezembe vennem ahhoz,
hogy elérjem, és bár csak messziről figyelhetem a távolságot, korlátozottan
kapom meg az élményeket, de mégis…. valahogyan megkapom őket. És ha újra eljön
az ideje leemelhetem a polcról. Olyan világba röpít majd, olyan emlékeket teremt,
ami az életem része lesz. Talán soha nem lesz olyan hogy sokáig foghassam a
kezemben, de majd megtanulom, hogyan lehet mégis így megosztani mindent, és hogy
nem baj, ha hiányzik. Ha egy rövid időre érinthetem, utána el kell engednem, úgysincs
más választásom. Hiányozni fog mindig. Őrülten hiányozni. Minden egyes kézben
tartott alkalom után erősebben, aztán elcsitul az érzés. De hiányozni fog, még
ha nem is érzem ezt minden pillanatban. Még ha a távolság, mint üveggolyó mindig
is ott lesz. Ez az enyém. Ezt kaptam, és nem tudok változtatni rajta, hát
csodálom. Majd megtanulok élni vele.
Csodálom és amikor a kezemben
tarthatom, megbecsülöm minden pillanatát a csodának. Hiszen már tudom, hogy
akkor is létezik, ha nem foghatom a kezemben.
Lassan elfordultam a polctól és újra körülnéztem. Mennem kell. búcsút kell vennem egy rövid időre a szobától, bármennyire is volt kényelmes itt lenni. Ez csak az álmom része, bár nem voltam benne biztos hogy álmodok. De ez túl szép hogy igaz legyen. Megpróbáltam a szoba képét mélyen elraktározni az agyamban, hogy majd később... egyszer... lerajzolhassam. Itt jártam és ez valóság. Ha emlékszek rá, akkor meg kellett hogy történjen. Még ha talán soha többet nem léphetek be az álmokból épült szobába. Bár ez nem az én álmom volt, csak kívülről csodálhattam. Az üveggolyó az egyetlen a szobában, ami az enyém, nem is értem hogyan kerülhetett ide. Miért nem egy olyan szobába nyílt az ajtó, amit az én tudatalattimból született... Milyen is lenne, ha én álmodhatnám...
Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett... az álom tulajdonosa. A szobáé...
Ahogy meglátott csak elmosolyodott, bár már mondott volna valamit, de mintha újra gondolta volna csendben maradt. Talán percekig álltunk így, majd lassan odalépett a polchoz és óvatosan a kezébe vette az üveggolyót. Pár pillanatig nézegette, aztán elrejtette a tenyerébe és felnézett rám.
- "A távolság jelentéktelen dolog. Egyedül az első lépés az amit nehéz megtenni."- Mélyen a szemembe nézett miközben beszélt hozzám.
- Madame Marie du Deffand - tette hozzá, csak úgy mellékesen. Zöld szemeiben különös fény csillant.
- A távolság, lehet hogy akadálynak tűnik. De láthattad, hogy itt van... mindig van ami távol lesz tőled. Önmagadtól is tartasz egy lépés távolságot, ha úgy szeretnéd látni ki vagy, ahogy azok teszik akik ismernek. Kérdezz csak meg akárkit. Biztosan más lesz a véleménye rólad, mint amit te hiszel magadról, nem?
Elgondolkodtam azon mennyire igaza van.
- Nézz csak körbe. - Hallottam újra a hangját. - Ami legközelebb van hozzád, az is lehet elérhetetlen. És amit nagyon messzire tekintve látsz, pár lépés után a kezedben tarthatod. Ha nem látsz valamit, az még nem jelenti azt hogy nincs ott.
Hangja egy pillanatra elcsuklott, de a mosoly az arcán megnyugtató volt. Egy pillanatra körbetekintett a szobában, és elégedettséggel a szemében nézett újra rám. Kinyitotta a tenyerét és láthattam az üveggolyót.
- Azt hiszem ez a tiéd. - Nyújtotta felém. Az átlátszó üvegben most nem látszott más csak a színes mintázat és sok apró buborék ami csak széppé tette, pedig van aki hibásnak látta volna emiatt.
Félig meddig még éreztem hogy nyugalmat sugároz felém, de arra koncentráltam, hogy az üveggolyót elérjem, de ahogy nyújtottam a kezem felé, mintha még mindig ugyanolyan messze lett volna....
Elhalványodott körülöttem minden és csak éreztem hogy mi történt velem. Felébredtem. Az a nyugalom töltött el, amit addig éreztem míg a szobában voltam. Emlék lett belőle, és csak álom volt. Pedig biztos voltam benne hogy ott vagyok. Ott voltam.
Az oldalamra fordultam, és próbáltam felidézni a részleteket, ahogy nőtt az emlékek körül a homály... és valahol egészen máshol folytatódott az álmom. Álomtávolságra a szobától.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett... az álom tulajdonosa. A szobáé...
Ahogy meglátott csak elmosolyodott, bár már mondott volna valamit, de mintha újra gondolta volna csendben maradt. Talán percekig álltunk így, majd lassan odalépett a polchoz és óvatosan a kezébe vette az üveggolyót. Pár pillanatig nézegette, aztán elrejtette a tenyerébe és felnézett rám.
- "A távolság jelentéktelen dolog. Egyedül az első lépés az amit nehéz megtenni."- Mélyen a szemembe nézett miközben beszélt hozzám.
- Madame Marie du Deffand - tette hozzá, csak úgy mellékesen. Zöld szemeiben különös fény csillant.
- A távolság, lehet hogy akadálynak tűnik. De láthattad, hogy itt van... mindig van ami távol lesz tőled. Önmagadtól is tartasz egy lépés távolságot, ha úgy szeretnéd látni ki vagy, ahogy azok teszik akik ismernek. Kérdezz csak meg akárkit. Biztosan más lesz a véleménye rólad, mint amit te hiszel magadról, nem?
Elgondolkodtam azon mennyire igaza van.
- Nézz csak körbe. - Hallottam újra a hangját. - Ami legközelebb van hozzád, az is lehet elérhetetlen. És amit nagyon messzire tekintve látsz, pár lépés után a kezedben tarthatod. Ha nem látsz valamit, az még nem jelenti azt hogy nincs ott.
Hangja egy pillanatra elcsuklott, de a mosoly az arcán megnyugtató volt. Egy pillanatra körbetekintett a szobában, és elégedettséggel a szemében nézett újra rám. Kinyitotta a tenyerét és láthattam az üveggolyót.
- Azt hiszem ez a tiéd. - Nyújtotta felém. Az átlátszó üvegben most nem látszott más csak a színes mintázat és sok apró buborék ami csak széppé tette, pedig van aki hibásnak látta volna emiatt.
Félig meddig még éreztem hogy nyugalmat sugároz felém, de arra koncentráltam, hogy az üveggolyót elérjem, de ahogy nyújtottam a kezem felé, mintha még mindig ugyanolyan messze lett volna....
Elhalványodott körülöttem minden és csak éreztem hogy mi történt velem. Felébredtem. Az a nyugalom töltött el, amit addig éreztem míg a szobában voltam. Emlék lett belőle, és csak álom volt. Pedig biztos voltam benne hogy ott vagyok. Ott voltam.
Az oldalamra fordultam, és próbáltam felidézni a részleteket, ahogy nőtt az emlékek körül a homály... és valahol egészen máshol folytatódott az álmom. Álomtávolságra a szobától.
Szia Drága Claire!
VálaszTörlésGondoltam megleplek itt, hiszen ritkán beszélünk, még ritkábban találkozunk minthogy egy üzenetet dobnánk egymásnak. :)
Imádom azt, hogy még mindig írsz, és az hogy ennyire jól az csodálatos. Ahogy ezt olvastam, annyira könnyed volt, megnyugtató, szinte mintha egy pillanatra álmodtam volna olvasás közben. Köszönöm, hogy ebben a rohanásban percek alatt így tudtam pihenni, és megnyugodni.
És itt vagyok ám, csendben, halkan, olvasgatok egyetemre menet, és bár évek teltek el (azta tényleg 4!!! éve hogy ismerlek) még mindig hűséges olvasód vagyok, és barátokká tett minket az írás, és visszagondolva nagyon durva tudni, hogy a dolgok mégsem változtak annyira.
sok sok puszi: Ansie
Drága Ansie (:
VálaszTörlésÚgy örülök hogy megleptél :D És hogy olvasod amiket írok (:
Ezt én is úgy írtam ahogy te olvastad.... Sőt még magamnak is többször visszaolvastam, főleg hogy a kép a fejemben a szobáról nagyon is él, és megnyugtat. Annyira örülök, hogy neked ezt át tudtam adni ^^
És igazad van, hogy a 4 év alatt tényleg nem változott nagyon semmi (: Valamelyik nap nézegettem a képeket az elmúlt nyarakról és nagyon várom az újabb pár napot (:
addig is sok puszi és ölelés ((:
Claire (: