Repülés

"Nem tudom, miért csinálnak ebből olyan nagy ügyet. És nem értem, miről beszélnek. Nem értem azt sem, hogy ők ketten miért gondolják, hogy Sophie lenne az, akit jobban kéne szeretnem?

Megfordultam és amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, eltűntem a könyvtárból. Ennyi elég volt. Ennyi sok volt.

Össze vagyok zavarodva. Olyan érzelmekről beszélnek, aminek alig találom magamban a nyomát. És az emlékek, amiket visszaszereztem, egyike sem szól róla. Egyike sem mutat bármilyen kapcsolatot, ami szerintük velük volt nekem. Amit most valósnak látok az Más. Akármennyire is zavaros minden.

Egyelőre csak a kis történetek, amikre egy-két megfogható emlékkel is hivatkoznak… csak azok bizonyíthatnák az emlékek létezését.

De akkor miért nem emlékszek? És miért nem tudunk olyan emlékeket visszahozni Ay-al ami igazolja ezeket? Ehh… Az lehet a baj, hogy nem is érdekel, nagyon nem érdekel. Nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk. És nem fektetek energiát sem bele, ez egyértelmű.

Hanyatt vágtam magam az ágyon, közben felértem a szobába. Bámultam a plafont és végre nem éreztem semmit. Nem vágytam senkire, csak csendre. Meg valamire… ami megnyugtat.

Na jó. EZT tényleg nekik köszönhetem.

Alig töltöttem el fél percet az ágyon már sikerült annyira megnyugodnom, hogy létrehozzam a kapcsolatot. A világgal.

Etihw Thgin. Ő határozottan szeretettel viszonyul hozzájuk. Ők voltak, akik segítettek neki túlélni, és visszavezettek hozzá…. Nem, nem, nem. Mindegy is, ez nem számít. A lényeg, hogy Ethet visszakaptam, az egyetlen dolgot, ami tiszta, aki iránt az érzéseim tiszták. Ebből semmi nem törlődött ki, semmire nem kellett emlékezni, azonnal éreztem őt újra. Amint hozzáértem. Előkotortam a telefonom. Míg bekapcsolt, áttúrtam a táskám, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Berejtettem a ruhám alá, majd kikerestem a számot… Túlságosan is feldúlták a lelkemet ahhoz, hogy most végig próbáljam rágni magam az összes problémán.

Iris…. Mintha az érzés, amiért szeretem ezt a számot, újra megborzongatott volna. Eszembe jutott, mikor is hallottam ezt utoljára, és újra repülni akartam…. de most nem úgy, ahogy Mac repített tánc közben, hanem úgy ahogy tényleg repülni lehet….

Behunytam a szemem, és hagytam, hogy felkavarjon a szám mindent. _Mindent_ És lassan tisztuljon a kép. Calsiara gondoltam és nyugalommal töltött el, hogy egy másodperc és ott vagyok. Még egy pár pillanat. Ökölbe szorítottam a kezem és éreztem a váltást...

Kinyitottam a szemem. Meglepő módon a zene még mindig szólt a fülemben…  a telefont még mindig szorítottam.

Körülnéztem, de amúgy is tudtam nagyjából hol lehetek. Gondolattal hívtam Eth-et, nem volt messze, érzett magától is. Eltettem a telefont, úgy hogy lehetőleg ne sérüljön meg majd közben.

Elmosolyodtam, ahogy megjelent, és méltóságteljesen leereszkedett elém a tisztásra. Ahogy megérintettem a fejét, Calsia minden ereje lüktetett bennem. Teleszívta a tüdejét levegővel és érdes hangon kifújta. Szárnyait a földön nyugtatta, egyenletesen lélegzett. Örültem, hogy nem kapcsoltam ki a zenét, mert rendben tartotta a lelkem, és örömmel tapasztaltam, hogy Eth-nek tetszik, hogy őt is átjárja az a fajta nyugalom, ami engem. Áthangol.

Végigsimítottam a nyakán és a vállain. Becsukott szemmel tűrte. Lassan szinte az ő szemével kezdtem látni a világot, és ez volt az, amire most szükségem volt. Megálltam előtte és mély lélegzetet vettem. Nem tudtam egyből ráülni. Először éreznem kellett őt, a lényét, azt hogy az enyém, hogy egyek leszünk ott fent…..

Aztán…. csak aztán másztam a hátára. Előredőltem, hogy a kezem végigfusson a puha pikkelyeken. Még mindig ámulatba ejtett, hogy az érdes keménység helyett mintha puha szőrön simítanék végig. Nem tudtam hova akarok menni, nem tudtam, hogy akarok repülni, csak azt akartam, hogy az a rend maradjon bennem, amivel Calsia irányít, az, amivel a zene irányít, amivel Eth megnyugtat.

- Repülj és érezzünk…. hallod amit én hallok? Azokat a hangokat, amik átjárnak?

Egy apró egyetértést mutatott csak, és lassan, nagyon lassan megmozdult. Még nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy két lábra áll. Aztán végighullámzik a testén a levegő, ahogy beszívta jó mélyen és erőteljesen elordította magát. Jól esett. Mintha ettől a pillanattól kezdve csak mi léteztünk volna.

Visszaereszkedett, és megfordult. Kiegyenesedtem és minden idegszálammal egyesültem vele…. és a zenével. Közvetítettem számára a zene minden rezdülését, hangulatát és ez mind keveredett az én érzéseimmel is…. Két ugrással már a levegőben is voltunk. És tényleg…. tényleg csak éreztünk. Csodálatos volt. Soha nem gondoltam, hogy egy zenének ekkora ereje lehet… Megborzongtam. Újabb pillanatokra csuktam be a szemem.

Először egyenletesen repült, emelkedtünk. És EKKOR szűnt meg a nyugalom. Most fájt minden, minden, amit hallottam, amit érzek, amin nem tudok kiigazodni, az hogy elvesztettem három évet és hogy erre nem elég az, hogy megpróbálnak emlékeztetni.

Eth hirtelen kanyarodott és éles ívben repült felfelé. Egy sziklafal mellett suhantunk el.

Pedig én akarok emlékezni. Nagyon. Akárki akármit mond. De minden összezavar.

Eth már szinte egyhelyben forgott, úgy haladtunk felfelé.

Émelyegtem. És ő annyira szeret…. végig villámlott a testemen az érzés, csak attól, hogy rá gondoltam. Csak attól, hogy magam elé képzelem az érintését. Annyira igyekszik segíteni, csak nekem sok ez a rengeteg minden. Nem lehet két hónap alatt három évet bepótolni. Nem lehet.

Felértünk a hegy mellett a csúcsra. Körberepültük… Láttam hogy szép, de most nem ez volt az amire vágytam.

És a másik…. nem tudom, hogy tudnám szeretni, mikor csak az a pár pillanat áll az oldalán, amit a kórházban mutatott. Talán igaza lehet, de akárhogy próbálkozik, nem tud hatni rám…. És nem tudom, hogy akarom-e hogy hasson. Csak azt érzem, hogy be akar zavarni a.. az érzéseimbe, azért hogy önző módon őt szeressem és ne…

Eth zuhanásba kezdett. Gyorsultunk, a levegő megakadt a torkomon, a szívem összeszorult és aztán már nem éreztem mivel jár a zuhanás…. azt éreztem lebegünk….

Őrá gondoltam…. és a másikra…. nem tudom összeegyeztetni a kettőt… de nem is akarom. Most döntöttem el….. Ennek véget kell vetni. Beszélnem kell vele. Nem akarom ezt játszani. Ha már így érzek, akkor az legyen tiszta, még ha sehova sem vezet, akkor is. Ha nincs jövője, akkor is.

És ebben a percben már felfogtam, hogy zokogok. Zuhantunk és a fájdalom teljesen eltompított. Azt hittem már nem bírom tovább, amikor Etihw visszarántotta magát egyenesbe és engem is a valóságba. A zene szinte ordított a fejemben…. „I just want you to know who I am”

De vajon melyikőtök az, aki tényleg tudja?

Hirtelen egy másik sárkány zúgott el a fejem fölött, ekkor vettem csak észre, hogy valójában szinte egyhelyben állunk. Édes kacaj hallatszott előttem.

- Na mivan? Mit nézel? – kiabált vissza. – Inkább gyere, mutatok valamit.

Kivettem a fülhallgatókat és utána eredtünk. Jó volt látni, bár nem gondoltam, hogy ebben a pillanatban ennyire fogok neki örülni, de mint mindig, magával rántott a közelsége. És mint mindig hirtelen elfelejtettem azt, hogy egyedül akartam lenni, egyszerűen bevonzott. Nem tudtam hova visz, felülről nem is ismertem fel semmit a tájból. Erre még biztos nem jártam, de hogy hogyan is jutottunk ide.

Aztán a lélegzetem is elállt. Hallottam már hogy léteznek a repülő sziklák, de nem gondoltam, hogy ennyire…. lenyűgözőek….

Alighogy megpillantottam őket, Eth megállt. A sárkány távolodott, kisebb pánikba estem, hogy eltűnik a lehetőség. Ethet nem tudtam rávenni, hogy tovább repüljön. Köröztünk egy darabig. Aztán sikerült vele megértetnem, hogy de én akkor is utána akarok menni. Nem tudom mi ez az ellenállás. Mostanában. Iránta. Mikor az én szívem hozzá húz.

Végül belevesztünk a sziklák rengetegébe, és úgy éreztem álmodok. A sebesség, a látvány, az érzés és én csak visszafojtott lélegzettel figyeltem a sziklákat. Az egész olyan varázslatos volt.

Persze megint ő térített vissza. Kacagva kapott utánam, ahogy elzúgtak mellettünk, az ábrándozásom megint lassította a repülésünket. Na de majd most…. Belevetettük magunkat az indák és kövek rengetegébe, igyekeztem utolérni. Cikáztunk egymás körül, élveztem a sebességet és a társaságát, Ő meg folyton vigyorgott, és néha kinevetett. Csak szeretett és kész. Miért irigylik Őt tőlem?

Persze sikerült megelőznöm, mert azért Eth gyorsabb egy Hnymmou-nál. De nem érdekelt már a verseny. Leereszkedtünk egy szikla szélére. Az arcomat melegítette a nap, és átjárt a pillanat varázsa. Lenéztem a mélybe, figyeltem Őt, imádtam figyelni mindig is, és ahogy repült még pár kört, a hajába bele-bele kapott a szél, majd felfelé vette az irányt és leszállt mellénk. Amilyen közel csak tudott.

Megfejthetetlen számomra. Mindig is az lesz, akármennyire kerülünk egymáshoz közel.

Kinyújtotta felém a kezét. Elmosolyodtam és összekulcsoltuk az ujjainkat. A jól ismert villámlás futott végig a testemen, és a szívem a torkomban dobogott. Alig bírtam megszólalni.

- Jó hogy itt vagy, Ay.

Elnevette magát.

- Örülök, hogy itt lehetek.

Olyan természetes volt és annyira… vonzott. Nagyon szívesen megöleltem volna… "