Emlékeztek még, hogy korábban írtam egy kutyáról, aki a szeretetet várva pillantott fel rám? Újra elolvastam a sorokat és sírva gondolok azokra a pillanatokra. Pár napja még ugyanúgy nézett rám, és nekem nem volt időm, hogy újra leüljek mellé... Mikor ellépve mellette megsimítottam a fejét, csak azért az egy mozdulatért is olyan hálás volt. És fájt a szívem, hogy most nem tudok leguggolni mellé, mert ... mert el kell érnem a buszt. Az embereknek milyen ócska kifogásai vannak néha...
Csak ránéztem és elköszöntem tőle. Akkor nem gondoltam, hogy utoljára. Persze most hiába is vádolnám magam, hogy pont most pont ezen a hétvégén nem foglalkoztam vele... Éreztem is, hogy hibát követek el. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd szépen csendben fekszik előttem és mély álmába simogatom. Nem tudom miért, de éreztem hogy nincs sok hátra.
És bár én nem voltam ott, de az egész család ott volt, mindenki úgy szerette ahogy csak lehetett. Talán úgy ahogy nagyon régen mindenki szerette. Biztos vagyok benne, hogy ő is érezte.
Aztán örökre lehunyta a szemét és messzire ment. El egészen a Szivárvány völgyéig. Ott minden sokkal színesebb... az a végtelen nyugalom és szeretet földje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése