Volt-nincs megtörtént

Kavarognak bennem az érzések. Nem is tudom hogy kezdjem.... Bár talán az elején. 

Életem legjobb hétvégéje, és életem legszebb születésnapja van mögöttem. Vagy mellettem... Nem is tudom. Még vissza kell térnem a valóságba és nagyon nehezen ment elindulni. De ez mindig így van, amikor búcsúzok valamitől, és valakitől. 

Tegnap amikor kiléptem gyanútlanul az ajtón és a meglepetés az orrom előtt állt a két barátnőm személyében, akkor nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhet. Hogy tényleg velem történik. Néha még most sem hiszem el. Kaptam hatalmas öleléseket és nevetéssel teli pillanatokat. Nem tudom hogy történhetett, de köszönöm. Nagyon. 
Emlékszem az első ölelésre. Mosolyra húzom a szám, mert megint eszembe jut a két szempár és a kutató tekintetek. Nem tudom, hogyan nem sírtam el magam teljesen. Csak álltam és nem tudtam elmozdulni onnan. Csak tátottam a számat és az agyam küzdött a valóságért, mert nem hittem el. 

Kellett egy kávéivásnyi idő, hogy tényleg az enyém lehessen minden pillanat. Az egész hétvége. A mesék. A zsiráfok. A kártyák. A kávék. Na meg az összes virág ;)És igen, a fűszerek is ;)

De a nevetés... az amit sosem tudok elfelejteni. Nem tudom elengedni. Bár most... talán most már kicsit sikerült. 

Mert eljött a búcsú pillanata és újra ledermedten álltam és nem tudtam mozdulni. Minden ölelés kevésnek tűnik, szinte meg nem történtnek. Nem tudom lezárni a pillanatot és nem tudok elindulni a következő ölelés nélkül. Amint egy lépést tettem az egész hétvége lejátszódott előttem, és cseppenként hullott a földre. 

A torkom összeszorult. Megfordultam... máris túl messze vagyok. Túl messze attól amit éreztem egy pillanattal korábban. De muszáj mennem. Nem merek hátra nézni. Nem megy. Akarok de nem tudok. 

Egy pillanatra meg kellett állnom... hogy mégis megfordulhassak és még egy utolsó pillantással elengedhessem azt amit nem lehet. Nézem a két távolodó alakot és csak sírok. Nem tudom elengedni, még nem... Olyan pillanatok sűrűsödtek össze egy hétvégébe, amiknek minden szavát, minden gondolatát fel kell idéznem. Annyira boldog vagyok, hogy mindez megtörtént. Annyira boldog, hogy a lehetetlen körbevesz. Soha, soha nem kaptam ilyen ajándékot eddig. Akárhány ajándékot is kérnék az életemben, az együtt töltött időt csak minden kiegészítheti, de nem helyettesítheti. 

Összeszorult a lelkem, hogy az idő sürget, hogy el kell hagynom a pillanatokat, mert másikak következnek, és itt a határ..idő. Nem akartam hogy tovább kelljen lépnem. Emlékezni akartam mindenre, jól az eszembe vésni. Hiába is telt körülöttem az idő. Olyan nyugtalanság fogott el. 

Csak akkor nyugodtam meg végre, mikor már a táj elsuhant mellettem és újraélhettem nevetéseket, meglepetéseket. Az egész hatalmas világot, amiből nagyon nehéz visszatérni.

Nyugodt vagyok. Teljesen. Hirtelen elmosolyodok és a távolba nézek. Nem is tudom mi az amin megakad a szemem, mert egy más képet látok. Mind azt ami volt-nincs... megtörtént.

Thank you for EVERYONE, who made this weekend ... possible. Thanks my mom, my family, my man and MY FRIENDS, to came to me and brought happiness. Thank all the gift, what I got (: 

DIX iT ;)