Ha azt mondanám, hogy hiányzik Itali, akkor azt valószínűleg nem tudnám átérezni. Legalábbis alapvetően nem. És ez fura, hiszen nagyon sokáig igenis ő jelentett mindent, ami motivált. Vagy mindent amibe kapaszkodhattam. Kicsit hülyén érzem magam, hogy ki kell mondanom, mostmár nem így van. Aztán ott vannak a különleges esetek, amikor mégis így van. Nem tudom mi az igazság, de azt igen, hogy közel minden nap gondolok rá, és azt is tudom, minden egyes pillanatban hatással van az életemre. Attól, hogy gondolok rá, nem kezd el őrülten hiányozni, csak éppen annyira, hogy tudjam, igenis valóságos, amit valaha éreztem. És a jó hír mellé. Még mindig érzem. Tegnap véletlenül majdnem találkoztunk, bár igazából mégsem. A lényeg, hogy beszéltem vele telefonon. Nem volt több az egész két percnél, de ahogy letettem a telefont, megjelent bennem az üresség és a megborzongattató érzés, hogy mennyi energiával töltött fel az a pár mondat, amikor hallottam a hangját. Hatással van rám. Megnyugtat. És olyan közeli lesz megint.
Aztán visszasüllyedek az életembe, amiben még vannak néhányan, akikkel jelenleg nagyon sokat foglalkozok, vagy foglalkoztat a személyiségük. Nem, inkább a barátságuk. És örömmel fedezem fel, hogy más is képes ugyanennyi energiával feltölteni, csak egészen más formában. Ez csak egyet jelenthet, hogy ha nő majd köztünk a távoság.... akkor is ugyanaz marad számomra. Ahogy Itali is ugyanaz maradt nekem, csak az élet változtat. De nem eléggé ahhoz, hogy a távolság gondot okozzon. A távolság meg is nyugtathat.
Hogy a távolság ellenére, minden rendben marad. Minden. És ezt az ismerős érzést soha nem fogom elfelejteni... mert erről ismerem meg azokat az embereket, akik megérdemlik, hogy egész életemet végigkísérjék. Mert rájuk bármikor számíthatok majd....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése