Claire_T's Dragons

2013. május 13., hétfő

Rameau: Himnusz az éjhez

A mai napnak úgy futottam neki, hogy ez az egyik, amit túl kell élni a héten... és ha lehet előre dolgozni a hétre, akkor azt nagyrészt ma kell...

Az első megpróbáltatás furcsa érzéseket keltett bennem, de végülis csak teljesítendő feladat volt, vagy felfoghatjuk vizsgaként is. Szokás szerint az idő lassan de biztosan halad a 4 óra felé, és mire ott álltam hogy 4: 04, akkor azt mondtam miért nem kezdjük már. 
A próbán kivert a víz, jéghideg lett a kezem és nem tudtam fázok-e vagy melegem van. Zongorázásnál ilyen esetben szokott totál remegésbe fogni a kezem és szétcsúszni az ujjaim. Most viszont nem zongorázni kell...
Tulajdonképpen nem is izgultam. Teljes lelki nyugalommal várakoztam és talán már a kezem sem volt olyan fagyos mint délután. 
Amint kiálltunk, éneklés közben éreztem, hogy azért valami nem stimmel, de ha énekelni kell sosincs baj :)
És csak haladtunk előre...
Végérvényben voltak apróbb hibák, de a folyamat nem állhat meg semmiségek miatt, ígyhát eljutottunk odáig, hogy én álltam a kórus előtt egyes egyedül. 
Valahogy nem segített, hogy mögöttem ül mindenki és nem is látom őket. Mikor elővettem a hangvillámat, éreztem hogy a kezem megint egyenes úton halad a remegés felé. De miért? Mikor teljes nyugalom uralkodik az agyamban? Miért nem úgy reagál a testem, ahogy én azt várnám?
Úgyhogy mikor felemeltem a kezem a sok minden mellett még arra is összpontosítanom kell, hogy ne lássák.. remeg a kezem.... Volt akién láttam... a többiekén nem figyeltem, de nem voltak nyugodtak ők sem...
Én az vagyok, és mégis...
Na mindegy, menjünk tovább... 
Felemelem a kezem..... és egy határozott mozdulatot téve megragadom az erőt, és megkísérlem irányítani a hangok kavargását.... és sikerül.... és a remegést kontrollálom, nem szűnik meg, de miatta egyre határozottabban intek és megyek előre és mindent én uralok... minden hangot.
Hiába próbáltuk el előtte már rengetegszer, most volt az igazi.... most volt olyan, amilyennek én szerettem volna, hogy megszólaljon...
Halványan észlelem csak a tapsot a hátam mögött, mert újabb hangot kell adnom és beleugrok a második műbe... dinamikusabb.. sokkal.. Gyorsabb és lendületesebb kórusmű ez, s úgy érzem a gyors mozdulatokkal a remegés is elmúlik. Egy apró hiba, de a pillanatnál is gyorsabban korrigálok. Nem vette észre senki. Szinte még én sem. A ritmus pedig csak húz, húz előre és amikor megszólalnak az utolsó hangok már biztos vagyok benne, hogy ez több volt mint hittem. Sokkal több mindent tartottam a kezemben, mint amiről tudtam... Valami hatalom... erő, ami húz... Vagy talán én adom, belőlem származik. De igazán azt akarom hinni, hogy nem az enyém... én csak megragadom és uralom, irányítom egy kis ideig.....
Hogy ezt hogy látták mások? Nem láttak a remegésből semmit... a hibából semmit.... és a tanárnő... nem tudott mondani hibát.. az első "nagyon meghittre sikerült" és a második "nagyon jó feszes volt".
Egyszóval... dícséret...
Másszóval.... a legjobb érzés...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése