Claire_T's Dragons

2012. július 17., kedd

Álom az álomban


Joshua Radin - No Envy, No Fear

"Soha semmit nem éreztem még ilyen biztosnak, mint azt, hogy Mac valahol él. De évek teltek el azóta a baleset óta és nem tudtam hol kereshetném. Nem tudtam mit csinálhatnék. Nem tudom, mennyit változott, nem tudom emlékszik-e még rám egyáltalán. Amellett hogy az emélkeim élénkebbek lettek róla, és valahogy láttam Őt... nem is tudom...
Nem tudom, hogy voltam képes Chrissy emlékeibe nézni. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire...  De valahogy visszarántott a világba ahova tartozom... Emléklátó vagyok.  Fura érzés.... nagyon...
Megpróbáltam felidézni a képet... felidézni az arcot, amit az emlékek között láttam... Nagyon hasonlított. Biztos vagyok benne, hogy Ő volt az, de... mindig ott van egy de... De nem tudtam mikori az emlék.
Végig futott bennem, hogy még a baleset előtti... Nem! Az nem lehet....
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem merem megkérdezni Chrissy-t. Félek a választól. Jobban mint attól, hogy mit mond, ha megtudja, hogy az emlékei között jártam. Mivan ha tévedek....?
Felálltam az asztaltól. Újabb könnycseppek hullottak a földre. Az üres lakásban tompán koppantak a padlón. Mac még mindig bennem él. Nem tudom letagadni. Eltelt 8 év.... és mégis. Hiába próbáltam elfelejteni. Végig néztem magamon. Nem normális amit csinálok, amit csináltam az elmúlt egy-két évben. Hogy jutottam idáig?
Nekidőltem a falnak és csak zokogtam. Egyedül éreztem magam. Egyedül annyira, mint még soha. Végig pörgött az agyamban, mi lett volna ha....? Ha nem megyek akkor el? Ha nem ismerem meg Calsiát azon a nyáron? Végülis nem haltam volna bele, hogy egy héttel később megyek Italival... Mi lett volna ha kiderül, hogy Mac-nek semmi baja? Ha újra átölelhetem,... akkor vajon még most is..... most is mellettem lenne? Akkor most nem lennék egyedül.
De nem így történt. Én elmentem. És valljuk be....most sem tudom hogy helyesen döntöttem-e, hogy helyesek-e a mostani gondolataim..... Nem él. Nem élhet.
Mintha ettől nem fájna annyira. De éppúgy fáj az emlék... hiába ez a 8 év, hiába az a rengeteg srác, akivel összekeveredtem az elmúlt két évben...akiknek megfordultam az ágyában. Az egyetlen, akivel le akartam élni az életem nincs sehol.
Lassan rávettem magam, hogy ne a konyhában roskadjak össze. Mint aki részeg, támolyogtam be a hálószobámba. A rendetlenség, ami itt várt nem érdekelt. Leszórtam a ruhákat az ágyról. Aztán meggondoltam magam. Feltúrtam a szekrényem a doboz után. Alig hittem el, hogy még megvan, azt hittem már régen kidobtam. Beletúrtam. És még megvan. Megvan a kis dobozka a nagynak a mélyén, amibe elrejtettem a szívem egy darabját. Végigsimítottam a doboz tetején a lovas faragást. Mac keze munkája. És én ezt a dobozt próbáltam elásni, amilyen mélyre csak tudtam.
Lassan kinyitottam, és elővettem belőle a képet. Nem volt más a dobozban. Tudtam. Semmi más emlékem nincs. Csak a doboz. Csak a kép.
Felálltam a földről. Révületben léptem az ágyhoz. Néztem a képet s egyszerre láttam magam előtt azt az éjszakát nyolc évvel ezelőtt. Életem legszebb éjszakája volt. Egy egyszerű bál... az utolsó emlék....Letettem a dobozt az éjjeli szekrényre a lámpa mellé. Kezemben a képpel dőltem végig az ágyon. Már megállíthatatlanul zokogtam. Magamhoz szorítottam a képet, mint egy utolsó fogódzót az életemben.


Éreztem, hogy valaki az ágy másik végén leül... Nyikorgott alattam az ágy és két erős kéz átölelt. Éreztem, ahogy egész testével hozzám simul. A meleg szétáradt a tagjaimban. Már nem voltam egyedül. Testem lassan megnyugodott, és a zokogás csendes sírássá szelidült. Hagytam, hogy a két erős kar fogva tartson. Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint most.
- Cssss.... - csitított egy mély hang. - Itt vagyok... Nem lesz semmi baj...
A meleg kéz végigvándorolt a karomon, letörölte a könnycseppeket az arcomról. Nem nyitottam ki a szemem. Jól esett a sötétség. Egyszerűen csak nem akartam megtörni a varázst.
- Itt leszek veled mindig. Ígérem.
- Mindig?
- Itt leszek mikor felébredsz. Vigyázok rád....
Meg akartam kérdezni, hogy miért, miért nem jött hamarabb vissza, de nem volt már erőm megszólalni. Lassan éreztem, ahogy végigkúszik bennem a fáradtság és végül győz a testem felett. Nem kívántam már megmozdulni. Csak elaludni a karok ölelésében... Mély álomba zuhanni....és Róla álmodni....


Megint a pályaudvaron álltam. Körülnéztem. Ismerős volt az érzés, de nem jöttem rá miért. Végül egy hang szólított meg hátulról. 
- Itt vagyok.... meg is van a jegyem.
Ahogy megfordultam Mac nézett velem szembe.
- Te mit....? - keresel itt, akartam kérdezni, de nem fejeztem be. Tudtam, hogy valami nem stimmel. 
Aztán eszembe jutott. Mac meghalt. De hiszen itt áll előttem. Semmi baja. Az emékeim között kutattam, hogy mikor történt ez meg velünk, de nem volt ilyen emlékem. Nem lehetett.... akkor ez mégis a valóság, és valami megmagyarázhatatlan módon Ő itt áll velem szemben. 
- Mennyi időnk van még? - kérdeztem, és rájöttem, hogy nem a vonat indulására voltam kíváncsi.... Mennyi időnk van még EGYÜTT az életben....
- Nem tudom... Neked kéne tudnod. A te kezedben van a folytatás.
- Folytatás?
- A menetrend. Nálad van, hogy mikor indul el a vonatom.
Nem értettem, hogy miért beszél így. 
Széles mosolyra húzta a száját. Jól esett a mosolya. És rájötttem, hogy ez hiányozni fog az életemből, ha elveszítem.
- Gyere ülljünk le. - mondta, és elindult az egyik pad felé. 
Csendben leültem mellé. Karját átvetette a vállam fölött és magához ölelt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi más. 
- Az enyém vagy... - súgtam a fülébe.
- És te az enyém... 
Végtelen nyugalom járta át a lelkemet. Soha nem veszítem el. Annyi minden történt már velünk, de semmi sem volt jobb annál, mint amit most érzek. Biztos vagyok a dolgomban, soha nem voltam biztosabb. Érzem, hogy Ő az, akit nekem szántak ott fenn. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy akárhová is megy, vissza fog jönni. Nem veszítem el sohasem. Mindig hozzám tér majd haza.....
Nem fájt, hogy elmegy. Ez nem szól örökre, nem. Csak pár nap és újra velem lesz. Újra engem zár a karjai közé. Szeretem... 
Egy vonat hatalmasat dudált, ahogy beérkezett az állomásra....


Felriadtam. Csak álmodtam az egészet? Mac karjait még mindig magam körül éreztem. El kellett telnie pár másodpercnek, mire rájöttem, hogy még mindig a karjai között vagyok. Csendesen szuszogott a hátam mögött. Lélegzetét a fejbőrömön éreztem, ahogy arcát belefúrta a hajamba. Lassan megnyugodtam. Ismét az a nyugalom járta át a lelkem, amit álmomban éreztem. Még itt van. És itt is lesz. Örökké. 
Hagytam, ahogy újra körém fonta a karjait az álom. Mac megmozdult egy pillanatra álmában, és szorosabban ölelt át. A kezeimmel kutattam a sötétben az övé után, és mikor megtaláltam ujjaimat az ujjai közé fontam.
- Örökké... - suttogtam a sötétben, és hagytam, hogy újra belém költözzön a fáradtság. Csukott szemeimen éreztem, hogy még égnek a sírástól. De már nyugodt voltam... végtelenül nyugodt. Örökké....


Hirtelen ültem fel az ágyon. Ziháltam és izzadtság folyt végig a halántékomon... kétségbeesetten tapogattam körbe az ágyamban, de nem volt sehol... senki nem volt mellettem. Újra egyedül vagyok....
Zokogva dőltem vissza. Összekuporodtam, és csak zokogtam..."


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése